KILDISZIN A FÖLDÖN

A régi időkben Kildiszin is a földön élt, ugyanolyan házban, mint a votjákok. Termetére nézve ugyan igen nagy volt, de egyebekben hasonlított a többi emberhez, hosszú ősz hajával és földig érő fehér ruhájában olyan volt, mint egy jól megtermett aggastyán. Jóindulatúan és mosolyogva vándorolt a mezőkön, amelyeket az ugyancsak fehérbe öltözött votjákok műveltek. Kildiszin különösen a mezsgyéken szeretett sétálni. Akkoriban még igen kevés ember élt a földön, mindenkinek sok föld jutott. Az is megesett, hogy egy-egy falu népének közös, osztatlan birtoka volt. Ezért lehettek a mezsgyék olyan hosszúak és szélesek. Kildiszin mindig óvatosan lépkedett a mezsgyéken, s ha észrevett egy-egy mezsgyén nőtt kalászt, melyet megdöntött a szél vagy az eső, vagy a saját súlya, felemelte és vigyázva felegyenesítette. A föld is gazdagon termett, amíg Kildiszin gondoskodott róla, az emberek pedig mindig jókedvűek voltak, és bőségben éltek. Szükséget semmiben sem láttak. Idővel aztán megsokasodtak a votjákok, irigykedtek egymásra, a földeket is felosztották, s évről évre keskenyedtek a mezsgyék. Kildiszin sem sétált a mezsgyéken. Keskenyedtek ezek már, s minduntalan kalász került a lába elé. Aztán a fehér köntöst sem hordták a votjákok, lilára váltották. Ezt már nem tűrhette Kildiszin, s haragjában elhagyta az embereket. Azóta a föld sem hoz már olyan jó termést, mint régen, s odalett az emberek boldogsága is.


*

Kildiszin – a votják hiedelemvilág titokzatos alakja; egyesek szerint mintegy „teremtő” jelentésben Inmar jelzője. Más felfogás szerint Kildiszin a föld istene, aki a „votják aranyidőben” votják nemzeti öltözetben, azaz fehér ruhában járta a határt.

*


Forrás:

Vatka meg Kalmez. Votják mondák és mesék
Budapest, Európa, 1974. 14., 330.