A KÁNTÁLÓ KOPONYA

Élt egy szerzetes, Eikó, egy Kumano nevű faluban. Kii tartományban Kóken császárnő uralkodása idején. Azért költözött oda, hogy elvigye a Tan áldásait a távoli tengerpartra, a falubeliek pedig bodhiszattvaként tisztelték. Még a császárnő is elismerte, hogy szent.

Egyszer odaköltözött egy másik szerzetes is, aki semmit sem mondott arról, hogy honnan került oda. Minden tulajdona egy Lótusz szútra volt, apró betűkkel írva, egy ezüstkancsó és egy durva madzaggal befont szék. Éveikig ott imádkozott Eikó oldalán, míg egyszer olyan titokzatosan, ahogy érkezett, bejelentette, hogy elmegy. Készül, hogy át fog kelni a hegyeken Iszébe, mondta, s otthagyta Eikónak a széket. Eikó meghatódott. Bőséges útravalót adott a szerzetesnek, és egy jó adag szárított rizst, és elküldte vele két emberét, hogy elkísérjék az ösvényen. Az első nap után odaadta a szerzetes az embereknek a szútráját, aztán a rizst, végül a koldulótálkáját, és hazaküldte őket. Amit megtartott, az ezüstkancsója és egy hosszú kötél volt.

Két évvel később néhány falusi ment a hegyekbe a Kumanó folyó mentén, hogy fatörzseket vágjanak a hajóépítéshez, amikor egy távoli hangot hallottak, amint véget nem érően kántálja a Lótusz szútrát. A megilletődött falusiak keresni kezdték a hang forrását, de nem találták. Fél évvel később visszatértek, hogy elhozzák a hajójukat, amikor ismét hallották a hangot. Otthagyták a hajót, és elmentek Eikóhoz, hogy elmondják neki, mit történt. Ő azonnal visszament velük a hegyekbe.

Hosszú keresés, kutatás után fölfedezett Eikó egy sziklafalon lógó csontvázat. A férfi ledobta magát a sziklacsúcsról, miután mindkét lábát kötéllel ahhoz kötötte. A kötél mostanra már elkorhadt. A közelében hevert egy ezüstkancsó, melyet azonnal felismert Eikó. Így menekült el a szerzetes a halandók szomorú világából. Eikó sírva fakadt.

Három évvel később visszament Eikó a hegyek közé, és ismét hallotta a hangot. Ekkor találta meg a koponyát. Teljesen ép volt benne a nyelv, és ugyanúgy kántált, mint amikor még élt a szerzetes. Eikó leborult előtte, és szívére vette a leckét. Ezután gyakran megemlékezett a barátjáról az imáiban, és teljes szívéből a Lótusz szútra kántálásának szentelte életét.


*

Forrás:

Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 347-348.