A régi időkben Kildiszin is a földön élt, ugyanolyan házban, mint a votjákok. Termetére nézve ugyan igen nagy volt, de egyebekben hasonlított a többi emberhez, hosszú ősz hajával és földig érő fehér ruhájában olyan volt, mint egy jól megtermett aggastyán. Jóindulatúan és mosolyogva vándorolt a mezőkön, amelyeket az ugyancsak fehérbe öltözött votjákok műveltek. Kildiszin különösen a mezsgyéken szeretett sétálni. Akkoriban még igen kevés ember élt a földön, mindenkinek sok föld jutott. Az is megesett, hogy egy-egy falu népének közös, osztatlan birtoka volt. Ezért lehettek a mezsgyék olyan hosszúak és szélesek. Kildiszin mindig óvatosan lépkedett a mezsgyéken, s ha észrevett egy-egy mezsgyén nőtt kalászt, melyet megdöntött a szél vagy az eső, vagy a saját súlya, felemelte és vigyázva felegyenesítette. A föld is gazdagon termett, amíg Kildiszin gondoskodott róla, az emberek pedig mindig jókedvűek voltak, és bőségben éltek. Szükséget semmiben sem láttak. Idővel aztán megsokasodtak a votjákok, irigykedtek egymásra, a földeket is felosztották, s évről évre keskenyedtek a mezsgyék. Kildiszin sem sétált a mezsgyéken. Keskenyedtek ezek már, s minduntalan kalász került a lába elé. Aztán a fehér köntöst sem hordták a votjákok, lilára váltották. Ezt már nem tűrhette Kildiszin, s haragjában elhagyta az embereket. Azóta a föld sem hoz már olyan jó termést, mint régen, s odalett az emberek boldogsága is.
*
Kildiszin – a votják hiedelemvilág titokzatos alakja; egyesek szerint mintegy „teremtő” jelentésben Inmar jelzője. Más felfogás szerint Kildiszin a föld istene, aki a „votják aranyidőben” votják nemzeti öltözetben, azaz fehér ruhában járta a határt.
*
Forrás:
Vatka meg Kalmez. Votják mondák és mesék
Budapest, Európa, 1974. 14., 330.
2010. március 18., csütörtök
A VILÁG TEREMTÉSE
Kezdetben ennek a világnak a helyén semmi sem volt. Víz vette körül a mindenséget, s ezen egy nagy hajó járt, Inmaré. Jártában-keltében Inmar egyszer elgondolkodott:
- Hogyan is teremtsek én most ide világot?
Maga elé rendelte Sájtánt:
- Eredj bele a vízbe, ereszkedj a fenekére, s amit találsz ott, vedd a szádba, s hozd elibém!
Sájtán Inmar szava szerint cselekedett, s vízbe szállva ereszkedni kezdett. Süllyedt. Süllyedt aláfelé, de csak nem ért le a fenékre. Már sok idő telt el, amikor találkozott a rákkal.
- Hová mész? – kérdezte ez tőle.
- A víz fenekére, s felhozom a számban, amit ott találok.
- Mi nem jut eszedbe! – csodálkozott a rák. – Én már vagy tizenkét esztendeje, hogy járom ezt a vizet, de bizony még nem láttam a fenekét.
- No, hagyjuk, én inkább megyek még alább – szólt Sájtán, s folytatta útját.
Igen, igen soká szállt lefelé, s végre nagy nehezen meg is érkezett a víz fenekére. Ott homokot talált. Száját megtömte, felemelkedett, s Inmar elé állt, aki megparancsolta, köpje ki a homokot:
- Egy szem se maradjon a szádban! – mondta.
Sájtán gondolkodóba esett: „Vajon mért nem akarja Inmar, hogy egy szem homok se maradjon a számban?” S hagyott egy keveset a szája zugában.
A vízre szórt homok nőtt, dagadt, s földdé lett, de növekedni kezdett a homok Sájtán szájában is. Mikor Inmar látta, hogy feldagad a képe, megcsóválta fejét:
- Lásd, nem fogadtál szót, pedig megmondtam volt, hogy az utolsó szemig köpd ki a szádból. Amit elmulasztottál, tedd meg most!
Ha nincs Sájtán szájában az a maradék homok, az egész földkerekség síkság maradt volna. A később kiköpött homokból lettek a nagy hegyek, szakadékok és völgyek.
*
Forrás:
Vatka meg Kalmez. Votják mondák és mesék
Budapest, Európa, 1974. 7-8.
- Hogyan is teremtsek én most ide világot?
Maga elé rendelte Sájtánt:
- Eredj bele a vízbe, ereszkedj a fenekére, s amit találsz ott, vedd a szádba, s hozd elibém!
Sájtán Inmar szava szerint cselekedett, s vízbe szállva ereszkedni kezdett. Süllyedt. Süllyedt aláfelé, de csak nem ért le a fenékre. Már sok idő telt el, amikor találkozott a rákkal.
- Hová mész? – kérdezte ez tőle.
- A víz fenekére, s felhozom a számban, amit ott találok.
- Mi nem jut eszedbe! – csodálkozott a rák. – Én már vagy tizenkét esztendeje, hogy járom ezt a vizet, de bizony még nem láttam a fenekét.
- No, hagyjuk, én inkább megyek még alább – szólt Sájtán, s folytatta útját.
Igen, igen soká szállt lefelé, s végre nagy nehezen meg is érkezett a víz fenekére. Ott homokot talált. Száját megtömte, felemelkedett, s Inmar elé állt, aki megparancsolta, köpje ki a homokot:
- Egy szem se maradjon a szádban! – mondta.
Sájtán gondolkodóba esett: „Vajon mért nem akarja Inmar, hogy egy szem homok se maradjon a számban?” S hagyott egy keveset a szája zugában.
A vízre szórt homok nőtt, dagadt, s földdé lett, de növekedni kezdett a homok Sájtán szájában is. Mikor Inmar látta, hogy feldagad a képe, megcsóválta fejét:
- Lásd, nem fogadtál szót, pedig megmondtam volt, hogy az utolsó szemig köpd ki a szádból. Amit elmulasztottál, tedd meg most!
Ha nincs Sájtán szájában az a maradék homok, az egész földkerekség síkság maradt volna. A később kiköpött homokból lettek a nagy hegyek, szakadékok és völgyek.
*
Forrás:
Vatka meg Kalmez. Votják mondák és mesék
Budapest, Európa, 1974. 7-8.
2010. március 12., péntek
JAPÁN SZENT HEGYEI
A tájkép kiemelkedő szerepet játszott a középkori japán vallásban. A „tájkép” leginkább hegyek képét jelentette, mivel Japánban a legtöbb táj hegyekből és völgyekből áll. Volt egy olyan irányzat a japán buddhizmusban, mely határozottan állította, hogy a hegyek, a völgyek, a folyók stb. (más szóval az egész természet) nemcsak jelképezik a megvilágosodást, hanem maguk is a megvilágosodás megtestesítői.
A mennyországról és a pokolról alkotott buddhista elképzelések számtalan hegyre vetültek. Az elfogadott japán buddhista kozmológiában egy nagy, Sumiszannak nevezett hegy áll az univerzum középpontjában. A hegy csúcsa felett, ami a Tóri-mennyország, egyre éteribb mennyországok foglalnak helyet, miközben a földön, annak felszíne alatt a poklok különböző szintjei húzódnak. A japán hegyeken könnyen elférhetett jónéhány paradicsom. A Kaszuga-hegyet Kannon Fudaraku Paradicsomával hozták összefüggésbe. A Saskeselyű-csúcs volt az a hely, ahol a Buddha a Lótusz szútrát prédikálta és még sok mást. Ugyanitt volt egy pokol is. Hasonlóképpen a Hiei-hegyen. A Fudzsit több különböző paradicsom koronázta, és a rajta lévő pokol a 13. század után lett híressé. A Tatejama vulkáni poklainak életszerű leírását megtalálni az Egy kérelem a pokolból című történetben.
Az összes közül a legkiemelkedőbb ezekben a történetekben az Ómine-hegylánc, amely Narától délre húzódott. Ezeket a hegyeket már a legkorábbi időktől tisztelték, és még ma is őrzik szent jellegüket. Az Arany-csúcs (most Szandzsó-ga-take a japán térképeken) a hegylánc fő csúcsa. A hegyek varázslója című történet nem kevesebbet állít, mint hogy az Arany-csúcs eredetileg a Saskeselyű-csúcs egyik sarka volt Indiában, és 552-ben repült Japánba, ami azt jelenti, hogy a hegy maga a Buddha tanítása. Más történetek azt a legendát foglalják magukba, miszerint az Arany-csúcs tele van arannyal, bár valójában az Ómine-hegyekben nincs arany. Mostanában találtak aranyból készült kis buddhafigurákat az Arany-csúcs oldalán lévő templomban, melyeket Uda császár ajánlott fel a Buddhának 900-ban; egy Micsinaga nevű főúr pedig tett egy hosszú zarándokutat oda 1007-ben.
Eltekintve a buddhista paradicsomoktól és pokloktól, a szent hegyeken saját helyi istenei is voltak a japánoknak. Zaó Gongen, az Ómine-hegység istene különösen híres volt: a varázsló, En no Gjódzsa hívta őt életre, hogy egyik vezetője legyen Japán népének (A hegyek varázslója). Zaó Gongen szorosan kapcsolódik a haragos buddhista istenekhez, mint például Fudóhoz, és valóban nagyon félelmetesnek tűnik. Ő lett a hegy aszketikus hagyományainak védőistene, melyeket En no Gjódzsa alapozott meg, és az őt ábrázoló képek ma is megtalálhatók számos japán hegyen.
*
Forrás:
Dr. Ferenczy László: A szent hegyek.
In Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 55-56.
A mennyországról és a pokolról alkotott buddhista elképzelések számtalan hegyre vetültek. Az elfogadott japán buddhista kozmológiában egy nagy, Sumiszannak nevezett hegy áll az univerzum középpontjában. A hegy csúcsa felett, ami a Tóri-mennyország, egyre éteribb mennyországok foglalnak helyet, miközben a földön, annak felszíne alatt a poklok különböző szintjei húzódnak. A japán hegyeken könnyen elférhetett jónéhány paradicsom. A Kaszuga-hegyet Kannon Fudaraku Paradicsomával hozták összefüggésbe. A Saskeselyű-csúcs volt az a hely, ahol a Buddha a Lótusz szútrát prédikálta és még sok mást. Ugyanitt volt egy pokol is. Hasonlóképpen a Hiei-hegyen. A Fudzsit több különböző paradicsom koronázta, és a rajta lévő pokol a 13. század után lett híressé. A Tatejama vulkáni poklainak életszerű leírását megtalálni az Egy kérelem a pokolból című történetben.
Az összes közül a legkiemelkedőbb ezekben a történetekben az Ómine-hegylánc, amely Narától délre húzódott. Ezeket a hegyeket már a legkorábbi időktől tisztelték, és még ma is őrzik szent jellegüket. Az Arany-csúcs (most Szandzsó-ga-take a japán térképeken) a hegylánc fő csúcsa. A hegyek varázslója című történet nem kevesebbet állít, mint hogy az Arany-csúcs eredetileg a Saskeselyű-csúcs egyik sarka volt Indiában, és 552-ben repült Japánba, ami azt jelenti, hogy a hegy maga a Buddha tanítása. Más történetek azt a legendát foglalják magukba, miszerint az Arany-csúcs tele van arannyal, bár valójában az Ómine-hegyekben nincs arany. Mostanában találtak aranyból készült kis buddhafigurákat az Arany-csúcs oldalán lévő templomban, melyeket Uda császár ajánlott fel a Buddhának 900-ban; egy Micsinaga nevű főúr pedig tett egy hosszú zarándokutat oda 1007-ben.
Eltekintve a buddhista paradicsomoktól és pokloktól, a szent hegyeken saját helyi istenei is voltak a japánoknak. Zaó Gongen, az Ómine-hegység istene különösen híres volt: a varázsló, En no Gjódzsa hívta őt életre, hogy egyik vezetője legyen Japán népének (A hegyek varázslója). Zaó Gongen szorosan kapcsolódik a haragos buddhista istenekhez, mint például Fudóhoz, és valóban nagyon félelmetesnek tűnik. Ő lett a hegy aszketikus hagyományainak védőistene, melyeket En no Gjódzsa alapozott meg, és az őt ábrázoló képek ma is megtalálhatók számos japán hegyen.
*
Forrás:
Dr. Ferenczy László: A szent hegyek.
In Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 55-56.
2010. március 11., csütörtök
EGY KÉRELEM A POKOLBÓL
A Tatejama egy hegy Eccsú tartományban, amely már az ókortól ismert a poklairól. A barátságtalan táj elhagyatott volt, és számtalan hévforrás tört fel a szakadékok mélyén rejtőző kráterekből. Az egyik hasadékon még egy hatalmas sziklatömb is hevert, talán a víz sodorta oda, mely ott zúgott fáradhatatlanul a szikla talapzata körül. A meleg rettenetes volt, és ha továbbmentél, egy állandóan égő tűzoszlophoz értél. Van e pokoli vidék egyik völgyében egy több mint harminc méter magas vízesés, mely olyan, mint egy hatalmas kiterjedésű fehér szövet.
A hegy egyik csúcsát Taisaikunak nevezik, mert úgy mondják, az az a hely, ahol Taisaku nagyúr és az alvilág hivatalnokai összegyűjtik és elbírálják az érző lények tetteit. Még mindig úgy hitték az emberek, hogy a legtöbb bűnöst Japánban a Tatejama pokla nyeli el.
Egyszer elment egy miiderai szerzetes Tatejamába egy fáradságos zarándokút során, melyet a birodalom szent helyeire tett, és miközben a poklok között gyalogolt, találkozott egy fiatal nővel. Megrémítette a látványa, mert úgy vélte, ilyen elhagyatott helyen csakis démon lehet, ezért futni kezdett. A nő viszont visszahívta, és biztosította arról, hogy ő nem démon, és megnyugtatta, hogy nem kell tőle félnie. Csak mondani akart neki valamit.
- Az otthonom – kezdte – Gamó kerületben, Ómi tartományban volt, a szüleim még mindig ott laknak. Az apám abból él, hogy buddhaszobrokat farag ki fából. Amikor éltem, ebből szerezte be az élelmemet és a ruháimat. Ezért kellett a pokolra jutnom, és szörnyű szenvedéseket átélnem. Kérlek, ha van benned szánalom irántam, mondd el apámnak és anyámnak, mi történt velem! Másoltasd le velük a Lótusz szútrát nekem, és ments meg ezektől a szenvedésektől!
- Azt mondod, szenvedsz a pokolban – válaszolt a szerzetes -, de nyilvánvaló, hogy még mindig szabad vagy, hiszen megjelenhettél előttem. Hogyan lehetséges ez?
Erre a fiatal nő elmagyarázta, hogy ez Kannon napja, a hónap tizennyolcadik napja.
- Amikor éltem – folytatta a nő -, Kannont akartam szolgálni, és elolvasni a Kannon-fejezetet a Lótusz szútrából. És még ha valójában el is mulasztottam ezt, egyszer tizennyolcadikán megtisztultam, és Kannont hívtam. Ez az oka annak, hogy minden hónap tizennyolcadik napján eljön Kannon a helyemre egy napra és egy éjszakára, hogy helyettem szenvedjen. Ekkor elhagyhatom a poklot, és szabadon kószálhatok – fejezte be, majd eltűnt.
A szerzetes egyenesen Ómiba sietett, hogy megtudja, vajon igaz volt-e, amit hallott. Gamó kerületben megtalálta a fiatal lány szüleit, akik sírva hallgatták a lányukról szóló híreket. Amikor elment, azonnal hozzáláttak a szútra másolásának, és a lányukért ajánlották.
Később azt álmodta az apa, hogy eljött hozzá a lány gyönyörű ruhában, és tenyerét összetéve üdvözölte, majd elmondta neki, hogyan hagyta el a Tatejamán lévő poklot Kannon segítségével. Most, ahogy mondta, a Tóri mennyországba került. A szerzetes ugyanezt a boldog álmot látta.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 326-327.
A hegy egyik csúcsát Taisaikunak nevezik, mert úgy mondják, az az a hely, ahol Taisaku nagyúr és az alvilág hivatalnokai összegyűjtik és elbírálják az érző lények tetteit. Még mindig úgy hitték az emberek, hogy a legtöbb bűnöst Japánban a Tatejama pokla nyeli el.
Egyszer elment egy miiderai szerzetes Tatejamába egy fáradságos zarándokút során, melyet a birodalom szent helyeire tett, és miközben a poklok között gyalogolt, találkozott egy fiatal nővel. Megrémítette a látványa, mert úgy vélte, ilyen elhagyatott helyen csakis démon lehet, ezért futni kezdett. A nő viszont visszahívta, és biztosította arról, hogy ő nem démon, és megnyugtatta, hogy nem kell tőle félnie. Csak mondani akart neki valamit.
- Az otthonom – kezdte – Gamó kerületben, Ómi tartományban volt, a szüleim még mindig ott laknak. Az apám abból él, hogy buddhaszobrokat farag ki fából. Amikor éltem, ebből szerezte be az élelmemet és a ruháimat. Ezért kellett a pokolra jutnom, és szörnyű szenvedéseket átélnem. Kérlek, ha van benned szánalom irántam, mondd el apámnak és anyámnak, mi történt velem! Másoltasd le velük a Lótusz szútrát nekem, és ments meg ezektől a szenvedésektől!
- Azt mondod, szenvedsz a pokolban – válaszolt a szerzetes -, de nyilvánvaló, hogy még mindig szabad vagy, hiszen megjelenhettél előttem. Hogyan lehetséges ez?
Erre a fiatal nő elmagyarázta, hogy ez Kannon napja, a hónap tizennyolcadik napja.
- Amikor éltem – folytatta a nő -, Kannont akartam szolgálni, és elolvasni a Kannon-fejezetet a Lótusz szútrából. És még ha valójában el is mulasztottam ezt, egyszer tizennyolcadikán megtisztultam, és Kannont hívtam. Ez az oka annak, hogy minden hónap tizennyolcadik napján eljön Kannon a helyemre egy napra és egy éjszakára, hogy helyettem szenvedjen. Ekkor elhagyhatom a poklot, és szabadon kószálhatok – fejezte be, majd eltűnt.
A szerzetes egyenesen Ómiba sietett, hogy megtudja, vajon igaz volt-e, amit hallott. Gamó kerületben megtalálta a fiatal lány szüleit, akik sírva hallgatták a lányukról szóló híreket. Amikor elment, azonnal hozzáláttak a szútra másolásának, és a lányukért ajánlották.
Később azt álmodta az apa, hogy eljött hozzá a lány gyönyörű ruhában, és tenyerét összetéve üdvözölte, majd elmondta neki, hogyan hagyta el a Tatejamán lévő poklot Kannon segítségével. Most, ahogy mondta, a Tóri mennyországba került. A szerzetes ugyanezt a boldog álmot látta.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 326-327.
A HEGYEK VARÁZSLÓJA
En no Gjódzsa* vagy Aszkéta En Mommu császár uralma idején élt Jamato tartomány Kacuragi kerületében.
Kétéves korában elvesztette az apját, és az anyja egyedül nevelte föl a család otthonában. Harmincnégy éves korában templommá alakította át a házát, és elhelyezett benn egy körülbelül három méter magas Miroku-szobrot, melyet maga készített agyagból. Ezután átadta a templomot az udvarnak, és elvonult egy barlangba a Kacuragi-hegyek közé. Fahács ruhát öltött, és fenyőmagvakkal táplálkozott. Bár soha sem ment emberek közé, inkább tevékenykedett világi emberként, mint szerzetesként.
A Kacuragi-hegyekről ellátni délkeletre az Ómin-hegylánc fölött. En no Gjódzsa is erre barangolt. Egy nap megpillantotta távolról az Óminében lévő Saka-csúcsot, és nagyon megfogta annak szokatlan formája. A hegynek nyilvánvalóan hatalma volt. Közelebbről nézve még mélyebb benyomást tett rá a csúcs. Amikor odament, talált ott egy közel háromméteres csontvázat. Ott lógott egy fán, bal kezében egy csengő, a másikban egy egyágú vadzsra. Olyan keményen szorította a csontváz keze ezt a két szertartási tárgyat, mintha vasból lett volna. Hiába próbálta En no Gjódzsa kivenni a tárgyakat, nem tudta meglazítani a kéz szorítását.
A felfedezése megerősítette a hitét. Akkor éjjel azt álmodta, hogy Miroku, akit oly mélységesen tisztelt (az, amelyiket a templomának készített), így szólt hozzá:
- Az elmúlt életeid során hétben voltál aszkéta ezen a hegyen. A csontváz, melyet ott találtál, a te csontvázad. Ha szükséged van a csengőre és a vadzsrára, kántáld el a Páva Király** varázsszövegét.
El is ment En no Gjódzsa, hogy megtanulja a mantrát, és amint kántálni kezdte, emberfeletti hatalomra tett szert. Egy ötszínű felhőn odarepült a légben, ahová csak akart. Amikor visszatért a Saka-csúcsra, ott hevert a csengő és a vadzsra a földön, a fa alatt, a csontváz meg eltűnt.
A Saka-csúcstól északra, ugyanabban a hegyláncban magasodott az Arany-csúcs. Ez a szent hegy tulajdonképpen az indiai Saskeselyű-csúcs északnyugati sarka, ahol a Buddha a Lótusz szútrát prédikálta. 552-ben, Kimmei császár uralkodása idején leszakadt ez a rész, és több ezer mérföldre szállt egy fehér felhő hátán Japánba. Amikor Miroku a világunkba jön, mint az eljövendő Buddha, mostantól 5 670 000 000 évre, arannyal lesz borítva a föld, és az ehhez szükséges arany az Arany-csúcson található. Ezért van, hogy a hegy kavicsai és sziklái aranyból vannak, és innen kapta a hegy a nevét.
Látva, hogy mennyire hatalmas az Arany-csúcs, azt akarta En no Gjódzsa, hogy legyen a hegynek egy istene, aki az üdvözülésbe segíti az érző lényeket. Miután ezer napot imádkozott, Zaó Gongen kelt ki a földből. Mivel Zaó Gongen inkább látszott olyannak, mint a Dzsizó bodhiszattva, csendes volt és kedves, ezért kíváncsi lett En no Gjódzsa, hogyan tudja egy ilyen isten megmenteni a megtévesztett lelkeket olyan bűnnel terhes korban, mint ami eljön. Ahogy ez a gondolat keresztülvillant az agyán, eltűnt az égben a békés, Dzsizóhoz hasonló alak.
En no Gjódzsa ismét imádkozni kezdett, mire Zaó Gongen haragos formájában tört elő, jobb kezében egy háromágú vadzsrát forgatva, miközben a bűnösökre lesújtó démonok testtartását vette föl. Ekkor teljes lett En no Gjódzsában a róla alkotott kép, és egy szentélyt állított neki a hegyen. Idővel ebben a formájában jelent meg Zaó Gongen Japán hegyein szerte az országban. Milyen hatalmas istenhez fohászkodott En no Gjódzsa!***
Ezután ugyanerre a hegyre vonult vissza En no Gjódzsa egy barlangba, és varázslatos erejével természetfeletti lényeket kényszerített a szolgálatába, akik vizet és tűzifát hordtak neki. Éveket töltött azzal is, hogy bejárta Japánt, elzarándokolt a Fudzshoz, az Aszamához és minden más szent hegyhez. Néha meglátogatta a Halhatatlanok Palotáját, és bebarangolta a halhatatlanok csodálatos birodalmát.
Végül egy kőhidat akart építeni a Kacuragi-hegyek és az Arany-csúcs között, melyen követői átjárhatnak az egyik hegyről a másikra; meg is parancsolta Hitokotonusi istennek, hogy építse meg.
Úgy kétszáz éve, amikor Júrjaku császár Kacuragiba ment vadászni, Hitokotonusi lovagolt mellette egész nap egy főúr alakjában; amikor megkérdezte a császár az ismeretlen társát, hogy ki is ő, Hitokotonusi egyszerűen válaszolt: „Kacuragi istene”. Azzal eltűnt. Az isten egyébként olyan csúnya volt, hogy nappal nem lehetett irtózás nélkül ránézni, ezért csak éjjel dolgozott a hídon. Ez ingerelte En no Gjódzsát. Ragaszkodott hozzá, hogy Hitokotonusi nappal is dolgozzék. Amikor ezt megtagadta az isten, a feldühödött Gjódzsa megbűvölte egy varázsigével, és otthagyta egy szakadék fenekén. Ezért nem épült fel soha a sziklahíd.
Nem sokkal ezután Mommu császár egyik fiatal kísérője elkezdett hadarva és különösen beszélni az isten befolyása alatt, aki a kérdésekre válaszolva elmondta, hogy ő Hitokotonusi. Azzal vádolta En no Gjódzsát, hogy varázserejével lázadást szít:
- Ha nem állítjátok le, - figyelmeztetett az isten -, háború lesz!
A meglepett császár azonnal parancsot küldött neki, hogy jelenjék meg előtte, amit Gjódzsa megtagadott. Ezután katonákat küldött érte a császár, hogy tartóztassák le, mire Gjódzsa egyszerűen felszállt és eltűnt. Erre a katonák elfogták az anyját, és őt állították a császár elé. Erre azonnal megjelent En no Gjódzsa a császár előtt, aki el is engedte Gjódzsa ártatlan anyját.
Gjódzsát az Izu tartománybeli Ósima szigetére száműzték, amely a Szagami-öböl partján húzódott. Aznap jól viselte magát, és ott maradt, ahová vitték, de éjjel felszállt, és bebarangolta a Fudzsit. Hitokotonusi erre ismét megvádolta Gjódzsát, de most azzal, hogy a császár parancsa ellenére tetszése szerint csavarog, és azt követelte, hogy ítéljék halálra.
A császár komolyan vette ezt a vádaskodást, és elküldött egy katonát, hogy hajtsa végre az ítéletet. De amikor az megérkezett Ósimába, és megfeszítette az íját, hogy megölje Gjódzsát, az íj eltört; fölemelte a kardját, mire az is eltört. Ezután elkérte Gjódzsa a kardot a katonától, aki oda is adta neki. Az aszkéta háromszor megnyalta, mielőtt visszaadta. A katona a Fudzsi nevét olvashatta a kard pengéjébe vésve. Félelem fogta el, és visszatért a császárhoz, hogy jelentse, mi történt. Ekkor rájött végre a császár, hogy En no Gjódzsa nem hétköznapi ember. Megbocsátott neki, és visszahívta a fővárosba.
De ekkorra már elege lett En no Gjódzsának Japánból, ahol nem tudhatta, mi történhet vele, ezért beültette az anyját egy nagy tálba, és elindult Kínába, több tízezer mérföldnyire egy ötszínű felhőn utazva. Kínában is bejárt minden szent hegyet, és találkozott a halhatatlanokkal. Egyszer egy japán szerzetes botlott bele, akit a császár Kínába küldött, hogy tanulmányozza a buddhizmust, és beszélgetett vele. Amikor visszatért, jelentette a szerzetes, hogy találkozott Gjódzsával, ami nagy meglepetést váltott ki az udvarban, mivel a császár engedélye nélkül nem lehetett Kínába utazni.
Eközben nem fejeződött be teljesen En no Gjódzsa és Hitokotonusi harca. Az utolsó epizódba belekeveredett Taicsó, az Ecsizen tartománybeli szerzetes, a nagy aszkéta, akinek a hatalmát szerte a birodalomban ismerték. Taicsó Hakuszan isten kiválasztottja volt, vagy másképpen a Fehér-hegyé Kaga tartományban; gyakran szólt általa az isten.
Taicsó is zarándokútra indult Japán összes szent hegyéhez. Lévén, hogy hallotta, milyen különlegesen bűvös ereje van a Kacuragi- és az Ómine-hegyláncnak, először a Kacuragit mászta meg, és egész éjjel kántálta a szútrákat az isten tiszteletére.
Amikor elszunnyadt, kihasználta az isten a lehetőséget, hogy beszéljen hozzá.
- En no Gjódzsa megbűvölt engem egy varázsigével – panaszkodott -, ezután egy szakadék mélyén hagyott. Rettenetesen szenvedek. Kérlek, főméltóságod, használd a hatalmad, szabadíts ki, és szüntesd meg a fájdalmamat!
Eközben azt is látta álmában Taicsó, hogy az istenség egy mohos sziklatömbbe van bezárva.
Amikor felébredt, lement egyenesen a szakadékba, ahol megtalálta a sziklát. Az istenség szorosan meg volt kötözve glicíniával és más kúszónövényekkel. Látta Taicsó, mennyire szenved az isten, és megsajnálta, de amikor megpróbálta egy varázsigével eloldani a kötelékeit, váratlanul megjelent előtte Gjódzsa, akinek eljutott a fülébe a kiszabadítási kísérlet híre, és dühösen kiabálni kezdett. Erre Taicsó megrémült, feladta, és azonnal elhagyta a hegyet.
En no Gjódzsa valószínűleg a Kacuragin maradt. Mindenesetre kapott egy olyan parancsot álmában, hogy menjen a Szeccu tartományban lévő Mino-hegyre, ahol magasan a hegy tetején van egy hatalmas vízesés. En no Gjódzsa ennél a vízesésnél mutatott be áldozatot, amikor a legendás hírű buddhista tanító, Nágárdzsuna, akit mi Japánban Rjúdzsu Boszacunak nevezünk, alászállt a mennyekből, és átadta neki a Tiszta Tudás Vizét, majd ismét felszállt az égbe egy felhőn. A csoda arra ösztönözte Gjódzsát, hogy templomot építsen azon a helyen. A templomot Minoderának nevezték el. Hosszú időt töltött a Mino-hegynél, míg végül száznégy éves korában felszállt a mennyekbe.
Ettől kezdve senki sem próbálta meg kiszabadítani Hitokotonusit.
* En no Gjódzsa alapozta meg a japán hegyi aszketizmust.
** A Páva Király egy ezoterikus buddhista istenség.
*** Zaó Gongen szorosan kapcsolódik a haragos buddhista istenekhez, mint például Fudóhoz, és valóban nagyon félelmetesnek tűnik. Ő lett a hegy aszketikus hagyományainak védőistene, melyeket En no Gjódzsa alapozott meg, és az őt ábrázoló képek ma is megtalálhatók számos japán hegyen.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 224-228.
Kétéves korában elvesztette az apját, és az anyja egyedül nevelte föl a család otthonában. Harmincnégy éves korában templommá alakította át a házát, és elhelyezett benn egy körülbelül három méter magas Miroku-szobrot, melyet maga készített agyagból. Ezután átadta a templomot az udvarnak, és elvonult egy barlangba a Kacuragi-hegyek közé. Fahács ruhát öltött, és fenyőmagvakkal táplálkozott. Bár soha sem ment emberek közé, inkább tevékenykedett világi emberként, mint szerzetesként.
A Kacuragi-hegyekről ellátni délkeletre az Ómin-hegylánc fölött. En no Gjódzsa is erre barangolt. Egy nap megpillantotta távolról az Óminében lévő Saka-csúcsot, és nagyon megfogta annak szokatlan formája. A hegynek nyilvánvalóan hatalma volt. Közelebbről nézve még mélyebb benyomást tett rá a csúcs. Amikor odament, talált ott egy közel háromméteres csontvázat. Ott lógott egy fán, bal kezében egy csengő, a másikban egy egyágú vadzsra. Olyan keményen szorította a csontváz keze ezt a két szertartási tárgyat, mintha vasból lett volna. Hiába próbálta En no Gjódzsa kivenni a tárgyakat, nem tudta meglazítani a kéz szorítását.
A felfedezése megerősítette a hitét. Akkor éjjel azt álmodta, hogy Miroku, akit oly mélységesen tisztelt (az, amelyiket a templomának készített), így szólt hozzá:
- Az elmúlt életeid során hétben voltál aszkéta ezen a hegyen. A csontváz, melyet ott találtál, a te csontvázad. Ha szükséged van a csengőre és a vadzsrára, kántáld el a Páva Király** varázsszövegét.
El is ment En no Gjódzsa, hogy megtanulja a mantrát, és amint kántálni kezdte, emberfeletti hatalomra tett szert. Egy ötszínű felhőn odarepült a légben, ahová csak akart. Amikor visszatért a Saka-csúcsra, ott hevert a csengő és a vadzsra a földön, a fa alatt, a csontváz meg eltűnt.
A Saka-csúcstól északra, ugyanabban a hegyláncban magasodott az Arany-csúcs. Ez a szent hegy tulajdonképpen az indiai Saskeselyű-csúcs északnyugati sarka, ahol a Buddha a Lótusz szútrát prédikálta. 552-ben, Kimmei császár uralkodása idején leszakadt ez a rész, és több ezer mérföldre szállt egy fehér felhő hátán Japánba. Amikor Miroku a világunkba jön, mint az eljövendő Buddha, mostantól 5 670 000 000 évre, arannyal lesz borítva a föld, és az ehhez szükséges arany az Arany-csúcson található. Ezért van, hogy a hegy kavicsai és sziklái aranyból vannak, és innen kapta a hegy a nevét.
Látva, hogy mennyire hatalmas az Arany-csúcs, azt akarta En no Gjódzsa, hogy legyen a hegynek egy istene, aki az üdvözülésbe segíti az érző lényeket. Miután ezer napot imádkozott, Zaó Gongen kelt ki a földből. Mivel Zaó Gongen inkább látszott olyannak, mint a Dzsizó bodhiszattva, csendes volt és kedves, ezért kíváncsi lett En no Gjódzsa, hogyan tudja egy ilyen isten megmenteni a megtévesztett lelkeket olyan bűnnel terhes korban, mint ami eljön. Ahogy ez a gondolat keresztülvillant az agyán, eltűnt az égben a békés, Dzsizóhoz hasonló alak.
En no Gjódzsa ismét imádkozni kezdett, mire Zaó Gongen haragos formájában tört elő, jobb kezében egy háromágú vadzsrát forgatva, miközben a bűnösökre lesújtó démonok testtartását vette föl. Ekkor teljes lett En no Gjódzsában a róla alkotott kép, és egy szentélyt állított neki a hegyen. Idővel ebben a formájában jelent meg Zaó Gongen Japán hegyein szerte az országban. Milyen hatalmas istenhez fohászkodott En no Gjódzsa!***
Ezután ugyanerre a hegyre vonult vissza En no Gjódzsa egy barlangba, és varázslatos erejével természetfeletti lényeket kényszerített a szolgálatába, akik vizet és tűzifát hordtak neki. Éveket töltött azzal is, hogy bejárta Japánt, elzarándokolt a Fudzshoz, az Aszamához és minden más szent hegyhez. Néha meglátogatta a Halhatatlanok Palotáját, és bebarangolta a halhatatlanok csodálatos birodalmát.
Végül egy kőhidat akart építeni a Kacuragi-hegyek és az Arany-csúcs között, melyen követői átjárhatnak az egyik hegyről a másikra; meg is parancsolta Hitokotonusi istennek, hogy építse meg.
Úgy kétszáz éve, amikor Júrjaku császár Kacuragiba ment vadászni, Hitokotonusi lovagolt mellette egész nap egy főúr alakjában; amikor megkérdezte a császár az ismeretlen társát, hogy ki is ő, Hitokotonusi egyszerűen válaszolt: „Kacuragi istene”. Azzal eltűnt. Az isten egyébként olyan csúnya volt, hogy nappal nem lehetett irtózás nélkül ránézni, ezért csak éjjel dolgozott a hídon. Ez ingerelte En no Gjódzsát. Ragaszkodott hozzá, hogy Hitokotonusi nappal is dolgozzék. Amikor ezt megtagadta az isten, a feldühödött Gjódzsa megbűvölte egy varázsigével, és otthagyta egy szakadék fenekén. Ezért nem épült fel soha a sziklahíd.
Nem sokkal ezután Mommu császár egyik fiatal kísérője elkezdett hadarva és különösen beszélni az isten befolyása alatt, aki a kérdésekre válaszolva elmondta, hogy ő Hitokotonusi. Azzal vádolta En no Gjódzsát, hogy varázserejével lázadást szít:
- Ha nem állítjátok le, - figyelmeztetett az isten -, háború lesz!
A meglepett császár azonnal parancsot küldött neki, hogy jelenjék meg előtte, amit Gjódzsa megtagadott. Ezután katonákat küldött érte a császár, hogy tartóztassák le, mire Gjódzsa egyszerűen felszállt és eltűnt. Erre a katonák elfogták az anyját, és őt állították a császár elé. Erre azonnal megjelent En no Gjódzsa a császár előtt, aki el is engedte Gjódzsa ártatlan anyját.
Gjódzsát az Izu tartománybeli Ósima szigetére száműzték, amely a Szagami-öböl partján húzódott. Aznap jól viselte magát, és ott maradt, ahová vitték, de éjjel felszállt, és bebarangolta a Fudzsit. Hitokotonusi erre ismét megvádolta Gjódzsát, de most azzal, hogy a császár parancsa ellenére tetszése szerint csavarog, és azt követelte, hogy ítéljék halálra.
A császár komolyan vette ezt a vádaskodást, és elküldött egy katonát, hogy hajtsa végre az ítéletet. De amikor az megérkezett Ósimába, és megfeszítette az íját, hogy megölje Gjódzsát, az íj eltört; fölemelte a kardját, mire az is eltört. Ezután elkérte Gjódzsa a kardot a katonától, aki oda is adta neki. Az aszkéta háromszor megnyalta, mielőtt visszaadta. A katona a Fudzsi nevét olvashatta a kard pengéjébe vésve. Félelem fogta el, és visszatért a császárhoz, hogy jelentse, mi történt. Ekkor rájött végre a császár, hogy En no Gjódzsa nem hétköznapi ember. Megbocsátott neki, és visszahívta a fővárosba.
De ekkorra már elege lett En no Gjódzsának Japánból, ahol nem tudhatta, mi történhet vele, ezért beültette az anyját egy nagy tálba, és elindult Kínába, több tízezer mérföldnyire egy ötszínű felhőn utazva. Kínában is bejárt minden szent hegyet, és találkozott a halhatatlanokkal. Egyszer egy japán szerzetes botlott bele, akit a császár Kínába küldött, hogy tanulmányozza a buddhizmust, és beszélgetett vele. Amikor visszatért, jelentette a szerzetes, hogy találkozott Gjódzsával, ami nagy meglepetést váltott ki az udvarban, mivel a császár engedélye nélkül nem lehetett Kínába utazni.
Eközben nem fejeződött be teljesen En no Gjódzsa és Hitokotonusi harca. Az utolsó epizódba belekeveredett Taicsó, az Ecsizen tartománybeli szerzetes, a nagy aszkéta, akinek a hatalmát szerte a birodalomban ismerték. Taicsó Hakuszan isten kiválasztottja volt, vagy másképpen a Fehér-hegyé Kaga tartományban; gyakran szólt általa az isten.
Taicsó is zarándokútra indult Japán összes szent hegyéhez. Lévén, hogy hallotta, milyen különlegesen bűvös ereje van a Kacuragi- és az Ómine-hegyláncnak, először a Kacuragit mászta meg, és egész éjjel kántálta a szútrákat az isten tiszteletére.
Amikor elszunnyadt, kihasználta az isten a lehetőséget, hogy beszéljen hozzá.
- En no Gjódzsa megbűvölt engem egy varázsigével – panaszkodott -, ezután egy szakadék mélyén hagyott. Rettenetesen szenvedek. Kérlek, főméltóságod, használd a hatalmad, szabadíts ki, és szüntesd meg a fájdalmamat!
Eközben azt is látta álmában Taicsó, hogy az istenség egy mohos sziklatömbbe van bezárva.
Amikor felébredt, lement egyenesen a szakadékba, ahol megtalálta a sziklát. Az istenség szorosan meg volt kötözve glicíniával és más kúszónövényekkel. Látta Taicsó, mennyire szenved az isten, és megsajnálta, de amikor megpróbálta egy varázsigével eloldani a kötelékeit, váratlanul megjelent előtte Gjódzsa, akinek eljutott a fülébe a kiszabadítási kísérlet híre, és dühösen kiabálni kezdett. Erre Taicsó megrémült, feladta, és azonnal elhagyta a hegyet.
En no Gjódzsa valószínűleg a Kacuragin maradt. Mindenesetre kapott egy olyan parancsot álmában, hogy menjen a Szeccu tartományban lévő Mino-hegyre, ahol magasan a hegy tetején van egy hatalmas vízesés. En no Gjódzsa ennél a vízesésnél mutatott be áldozatot, amikor a legendás hírű buddhista tanító, Nágárdzsuna, akit mi Japánban Rjúdzsu Boszacunak nevezünk, alászállt a mennyekből, és átadta neki a Tiszta Tudás Vizét, majd ismét felszállt az égbe egy felhőn. A csoda arra ösztönözte Gjódzsát, hogy templomot építsen azon a helyen. A templomot Minoderának nevezték el. Hosszú időt töltött a Mino-hegynél, míg végül száznégy éves korában felszállt a mennyekbe.
Ettől kezdve senki sem próbálta meg kiszabadítani Hitokotonusit.
* En no Gjódzsa alapozta meg a japán hegyi aszketizmust.
** A Páva Király egy ezoterikus buddhista istenség.
*** Zaó Gongen szorosan kapcsolódik a haragos buddhista istenekhez, mint például Fudóhoz, és valóban nagyon félelmetesnek tűnik. Ő lett a hegy aszketikus hagyományainak védőistene, melyeket En no Gjódzsa alapozott meg, és az őt ábrázoló képek ma is megtalálhatók számos japán hegyen.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 224-228.
2010. március 10., szerda
AZ ÉNEK
Egy ünnepnap, úgy 1202 körül, a Tennódzsi-kolostroban, amikor kihozták a templomból a Buddha ereklyéit a zarándokoknak, úgy döntöttek az istenek, hogy nem nyílhat ki az ereklyetartó ajtaja. Nyilvánvaló, hogy tisztátalan ember volt a sokaságban. A papok hátrább küldték az embereket, de az ereklyetartó ajtaja meg se mozdult.
- Van itt valaki, aki jól tud énekelni vagy táncolni? – kiáltotta egy öreg pap. – Ha igen, akkor most itt az ideje, hogy bemutassa, mit tud.
Morimicsi kapitány kiállt, és elénekelt egy kagura dalt, azt a változatot, amelyet oly gyakran ajánlott az isteneknek. Az ereklyetartó ajtaja abban a pillanatban kinyílt. Ez éppen úgy történt, mint amikor régen a Napistennő kinyitotta a mennyei sziklabarlang ajtaját, és a fény ismét szétáradt a világban.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 140.
- Van itt valaki, aki jól tud énekelni vagy táncolni? – kiáltotta egy öreg pap. – Ha igen, akkor most itt az ideje, hogy bemutassa, mit tud.
Morimicsi kapitány kiállt, és elénekelt egy kagura dalt, azt a változatot, amelyet oly gyakran ajánlott az isteneknek. Az ereklyetartó ajtaja abban a pillanatban kinyílt. Ez éppen úgy történt, mint amikor régen a Napistennő kinyitotta a mennyei sziklabarlang ajtaját, és a fény ismét szétáradt a világban.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 140.
2010. március 9., kedd
A KÁNTÁLÓ KOPONYA
Élt egy szerzetes, Eikó, egy Kumano nevű faluban. Kii tartományban Kóken császárnő uralkodása idején. Azért költözött oda, hogy elvigye a Tan áldásait a távoli tengerpartra, a falubeliek pedig bodhiszattvaként tisztelték. Még a császárnő is elismerte, hogy szent.
Egyszer odaköltözött egy másik szerzetes is, aki semmit sem mondott arról, hogy honnan került oda. Minden tulajdona egy Lótusz szútra volt, apró betűkkel írva, egy ezüstkancsó és egy durva madzaggal befont szék. Éveikig ott imádkozott Eikó oldalán, míg egyszer olyan titokzatosan, ahogy érkezett, bejelentette, hogy elmegy. Készül, hogy át fog kelni a hegyeken Iszébe, mondta, s otthagyta Eikónak a széket. Eikó meghatódott. Bőséges útravalót adott a szerzetesnek, és egy jó adag szárított rizst, és elküldte vele két emberét, hogy elkísérjék az ösvényen. Az első nap után odaadta a szerzetes az embereknek a szútráját, aztán a rizst, végül a koldulótálkáját, és hazaküldte őket. Amit megtartott, az ezüstkancsója és egy hosszú kötél volt.
Két évvel később néhány falusi ment a hegyekbe a Kumanó folyó mentén, hogy fatörzseket vágjanak a hajóépítéshez, amikor egy távoli hangot hallottak, amint véget nem érően kántálja a Lótusz szútrát. A megilletődött falusiak keresni kezdték a hang forrását, de nem találták. Fél évvel később visszatértek, hogy elhozzák a hajójukat, amikor ismét hallották a hangot. Otthagyták a hajót, és elmentek Eikóhoz, hogy elmondják neki, mit történt. Ő azonnal visszament velük a hegyekbe.
Hosszú keresés, kutatás után fölfedezett Eikó egy sziklafalon lógó csontvázat. A férfi ledobta magát a sziklacsúcsról, miután mindkét lábát kötéllel ahhoz kötötte. A kötél mostanra már elkorhadt. A közelében hevert egy ezüstkancsó, melyet azonnal felismert Eikó. Így menekült el a szerzetes a halandók szomorú világából. Eikó sírva fakadt.
Három évvel később visszament Eikó a hegyek közé, és ismét hallotta a hangot. Ekkor találta meg a koponyát. Teljesen ép volt benne a nyelv, és ugyanúgy kántált, mint amikor még élt a szerzetes. Eikó leborult előtte, és szívére vette a leckét. Ezután gyakran megemlékezett a barátjáról az imáiban, és teljes szívéből a Lótusz szútra kántálásának szentelte életét.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 347-348.
Egyszer odaköltözött egy másik szerzetes is, aki semmit sem mondott arról, hogy honnan került oda. Minden tulajdona egy Lótusz szútra volt, apró betűkkel írva, egy ezüstkancsó és egy durva madzaggal befont szék. Éveikig ott imádkozott Eikó oldalán, míg egyszer olyan titokzatosan, ahogy érkezett, bejelentette, hogy elmegy. Készül, hogy át fog kelni a hegyeken Iszébe, mondta, s otthagyta Eikónak a széket. Eikó meghatódott. Bőséges útravalót adott a szerzetesnek, és egy jó adag szárított rizst, és elküldte vele két emberét, hogy elkísérjék az ösvényen. Az első nap után odaadta a szerzetes az embereknek a szútráját, aztán a rizst, végül a koldulótálkáját, és hazaküldte őket. Amit megtartott, az ezüstkancsója és egy hosszú kötél volt.
Két évvel később néhány falusi ment a hegyekbe a Kumanó folyó mentén, hogy fatörzseket vágjanak a hajóépítéshez, amikor egy távoli hangot hallottak, amint véget nem érően kántálja a Lótusz szútrát. A megilletődött falusiak keresni kezdték a hang forrását, de nem találták. Fél évvel később visszatértek, hogy elhozzák a hajójukat, amikor ismét hallották a hangot. Otthagyták a hajót, és elmentek Eikóhoz, hogy elmondják neki, mit történt. Ő azonnal visszament velük a hegyekbe.
Hosszú keresés, kutatás után fölfedezett Eikó egy sziklafalon lógó csontvázat. A férfi ledobta magát a sziklacsúcsról, miután mindkét lábát kötéllel ahhoz kötötte. A kötél mostanra már elkorhadt. A közelében hevert egy ezüstkancsó, melyet azonnal felismert Eikó. Így menekült el a szerzetes a halandók szomorú világából. Eikó sírva fakadt.
Három évvel később visszament Eikó a hegyek közé, és ismét hallotta a hangot. Ekkor találta meg a koponyát. Teljesen ép volt benne a nyelv, és ugyanúgy kántált, mint amikor még élt a szerzetes. Eikó leborult előtte, és szívére vette a leckét. Ezután gyakran megemlékezett a barátjáról az imáiban, és teljes szívéből a Lótusz szútra kántálásának szentelte életét.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 347-348.
2010. március 7., vasárnap
ÁDÁM FELESÉGEI
a) Mivel Isten élettársat akart adni Ádámnak, hogy ne maradjon egyedül, mély álmot bocsátott rá, majd kivette egyik bordáját, azt asszonnyá formálta, végül bezárta a sebet. Ádám felébredt, és így szólt: „Ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett. A férfiú és az asszony lesznek egy testté.” Az Éva nevet adta neki, ami annyit tesz, mint „anyja minden élőnek”. (1)
b) Némelyek szerint Isten saját képére alkotta az embert és az asszonyt a hatodik napon, gondjaikra bízva a világot; (2) Éva azonban még nem létezett akkor. Isten Ádámra bízta, hogy adjon nevet minden állatnak, madárnak és a többi élő teremtményeknek. Amikor ezek elvonultak előtte, párosával, hím és nőstény együtt, Ádám – aki már olyan volt, mint egy húszesztendős férfi – szerelmük láttán féltékenységet érzett, s bár mindegyik nősténnyel sorra próbálta a közösülést, nem talált kielégülést ezekben az aktusokban. Ezért felkiáltott: „Minden teremtménynek van hozzá illő társa, csak nekem nincs!” És kérte Istent, hogy orvosolja ezt az igazságtalanságot. (3)
c) Isten akkor megformálta Lilithet, az első asszonyt; ugyanúgy alkotta meg, mint Ádámot, de tiszta port helyett szennyet és üledéket használt. Ádámnak ezzel a nő-démonnal, valamint egy másikkal, Nahamával, Tubálkain nővérével való közösüléséből származott Ásmodeus és még számtalan démon, akik ma is gyötrik az emberiséget. Sok-sok nemzedékkel később Lilith és Nahama mint jeruzsálemi parázna asszonyok Salamon király bírói széke elé kerültek. (4)
d) Ádám és Lilith sehogy sem fért össze, mert amikor Ádám közösülni kívánt vele, Lilith sértőnek találta, hogy ő legyen alul. „Miért kell nekem alattad feküdnöm? – kérdezte. – Én is porból lettem, ezért egyenlő vagyok veled.” Ádám erőszakkal próbálta engedelmességre kényszeríteni – erre Lilith felbőszülve kimondta Isten mágikus nevét, a levegőbe emelkedett, és elhagyta Ádámot.
Ádám elpanaszolta Istennek: „Elhagyott a párom.” Isten tüstént leküldte Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof angyalokat, hogy hozzák vissza Lilithet. A Vörös-tenger mellett találtak rá, olyan vidéken, ahol rengeteg buja démon tanyázott, s Lilith ezektől lilimet (többes szám) szült – naponta száznál is többet. „Tüstént térj vissza Ádámhoz – mondták az angyalok – mert különben vízbe fojtunk!” Lilith ezt kérdezte tőlük: „Hogyan térhetnék én vissza Ádámhoz, és hogyan élhetnék tisztes feleség módjára az után, hogy itt tartózkodtam a Vörös-tenger mellett?” „Ha nem engedelmeskedsz, meghalsz!” – felelték az angyalok. „Hogyan halhatnék meg – mondta erre Lilith -, amikor Isten azt rendelte, hogy döntsek minden újszülött gyermek életéről, a fiúkról életük nyolcadik napjáig, vagyis a körülmetélésig, a leányokról pedig a huszadik napig? Mindazonáltal megígérem, hogy ha egy újszülöttön olyan amulettet látok, amelyen a ti hármotok neve vagy képmása van, megkímélem a gyermek életét.” Az angyalok ebbe belementek. Isten azonban azzal büntette Lilithet, hogy démon-gyermekei közül száz pusztuljon el naponta; (5) és ha az angyali amulett miatt Lilith nem pusztíthat el egy emberi gyermeket, gyűlölettel kell fordulnia sajátja ellen. (6)
e) Némelyek szerint Lilith királynőként uralkodott Zmargadban, mások szerint Sábában; meg azt is mondják, hogy ő volt az a démon, aki elpusztította Jób fiait. (7) A halál átkát azonban, amely Ádámot sújtotta, Lilith elkerülte, mivel jóval a bűnbeesés előtt elváltak egymástól. Lilith és Nahama nemcsak kisgyermekeket fojt meg, hanem alvó férfiakat is el szokott csábítani, s ha a férfi egyedül nyugszik, könnyen az áldozatává válik. (8)
f) Istent nem csüggesztette el, hogy nem sikerült Ádámnak megfelelő élettársat adnia. Ismét megpróbálta, és engedte, hogy Ádám figyelje őt, miközben felépített egy asszonyi testet: csontokat, szöveteket, izmokat, szekréciós mirigyeket állított össze, majd bőrrel fedte be az egészet, és hajcsomókat helyezett el rajta. A látvány akkora undort keltett Ádámban, hogy még akkor is leküzdhetetlen ellenszenvet érzett, amikor ez az asszony, az első Éva, teljes szépségben állt előtte. Isten látta, hogy ismét nem ért el sikert, és elvitte az első Évát. Hogy hová lett ez a nő, azt senki nem tudja biztosan. (9)
g) Isten harmadszor is megpróbálkozott, s ezúttal nagyobb körültekintéssel cselekedett. Amikor Ádám aludt, oldalából kivette egyik bordáját, és azt formálta asszonnyá. Haját befonta, és huszonnégy ékszerrel felékesítette, mint egy menyasszonyt. Csak azután keltette fel Ádámot, aki el volt ragadtatva. (10)
h) Némelyek szerint Isten nem Ádám bordájából teremtette Évát, hanem a farkából; ezt levágta az Úr. A megmaradt csonkot – most a haszontalan farkcsont – ma is viselik Ádám ivadékai. (11)
i) Mások úgy mondják, hogy Isten eredetileg két emberi lényt, férfit és asszonyt akart teremteni. De ehelyett csak egy kétarcú alakot formált, amelynek férfi arca előre nézett, a női hátrafelé. Isten azután megváltoztatta gondolatát: elvette a testről a hátrafelé néző arcot, és külön asszonyi testet formált hozzá. (12)
j) Megint mások azt tartják, hogy Ádám eredetileg kétnemű lény volt (androgün), egy férfi meg egy női testből állott, amelyek hátukkal voltak egymáshoz kapcsolva. Mivel ez az állapot a mozgást és az érintkezést nehézzé tette, Isten kettéválasztotta a kétnemű lényt, és mindegyik félhez új hátrészt alkotott. E különválasztott lényeket az Édenben helyezte el, és megtiltotta nekik, hogy párosodjanak. (13)
(1) Genezis 2, 18-2.; 3, 20.
(2) Genezis 1, 26-28.
(3) Gen. Rab. 17. 4.; B. Jebámóth 63a.
(4) Jalqút Reubéní ad Gen. 2, 21.; 4, 8.
(5) Alfa-Béta di-Ben Szira, 47; Gaster, MGWJ, 29 (1880) 553 és köv.
(6) Num. Rab. 16. 25.
(7) Targum ad Jób 1, 15.
(8) B. Sabbat 151b; Ginzberg: LJ, V. 147-8.
(9) Gen. Rab. 158, 163-64; Mid. Abkir 133, 135; Ábóth di-Náthán 24; B. Szanhedrin 39a.
(10) Gen. 2, 21-22; Gen. Rab. 161.
(11) Gen. Rab. 134; B. ‘Érúbin 18a.
(12) B. ‘Érúbin 18a.
(13) Gen. Rab. 55; Lev. Rab. 14. 1; Ábóth di-R. Náthán 1.8; B. Berákhóth 61a; B. ‘Érúbin 18a; Tanchúmá Tazri’a 1; Jalqút Gen. 20; Tanchúmá Buber 111. 33; Mid. Tehillim 139.529.
*
1. A közép-keleti pásztorok között széltében el volt terjedve az állatokkal való nemi érintkezés (bestialitas). Talán innen ered az a hagyomány, hogy az ember először nem asszonnyal, hanem állatokkal közösült. A bestialitas később is megtűrt szokás maradt, bár a mózesi Törvény háromszor is mint főbenjáró bűnt említi. Az akkád Gilgames-eposzban Enkidu gazellákkal él együtt, és más vadállatokkal is fajtalankodik az ivóhelyen, amíg Aruru papnője nem civilizálja. Enkidu hat nap és hét éjszaka élvezi a papnő öleléseit; utána ismét a vadállatokhoz kívánkozik, de azok – meglepetésére – elfutnak előle. Enkidu ekkor felismeri, hogy értelmet kapott, s a papnő így szól hozzá: „Bölcs vagy immár, Enkidu, istenhez hasonló!”
2. A babilóniaiak azt tartották, hogy az ősember androgün volt. Így a Gilgames is androgün vonásokkal ruházza fel Enkidut: „Fejének hajzata olyan volt, mint egy asszonyé, olyan fürtjei nőttek, mint Niszabának, a termés istennőjének.” A héber tradíció nyilván görög forrásokból ered, mivel a tannaita midrás a biszexuális Ádám jellemzésére két görög szót használ – az egyik az androgünosz (férfi-asszony), a másik a diproszópon („kétarcú”). Az alexandriai Philón, a filozófus és Biblia-magyarázó, továbbá a gnosztikusok is azt tartották, hogy az ember eleinte kétnemű lény volt. Ezt a hiedelmet nyilván Platóntól vették át. A közös hátú két test mítosza valószínűleg összenőtt ikrek megfigyeléséből származott, akik néha ilyen módon kapcsolódnak össze. A kétarcú Ádám elképzelését talán az sugallta, hogy Janust, a római újév istenét is két arccal ábrázolták.
3. A Genezis 2 szerint lehetséges, hogy Ádámnak Lilith volt az első párja. A Genezis 1-ben erről szó sincs. Az eltérésnek nyilván az a magyarázata, hogy egy korai júdai hagyományt és egy késői papi tradíciót hanyagul szőttek egybe. A régebbi verzió tartalmazza a borda-kivevést. Lilith az Anat-imádó kánaánita nőket tipizálja, akiknek a házasság előtt meg volt engedve a szabad szerelem. A próféták időről időre heves kirohanásokat intéztek a kánaánita szokásokat követő izraelita nők ellen. E szokásokat eleinte nyilván helyeselték a papok, mivel a Deuteronomium (23, 18.) határozottan tiltja, hogy a nők Istennek ajánlják fel azt, amelyet ilyen prostitúcióval kerestek. Lilithnek a Vörös-tengerhez menekülése utal arra a régi héber felfogásra, mely szerint a víz vonzza a démonokat. „Meggyötört és lázongó démonok” Egyiptomban is biztos menedékre találtak. Így például Ásmodeus, aki megfojtotta Sára első hat férjét, „Felső-Egyiptom pusztájába” menekült (Tóbiás 8, 3.), amikor Tóbiás a menyegzői éjszakán elégette a hal szívét és máját.
4. A Lilith és az angyalok között létrejött alkunak megvolt az a rituális tükröződése egy elhárító (apotropaikus) jellegű szertartásban, amelyet valamikor sok zsidó közösségben gyakoroltak. Célja az volt, hogy Lilithtől megóvják az újszülötteket (főleg a fiúgyermekeket a körülmetélésig, amely azután állandó védelmet nyújtott). Szódával vagy faszénnel kört rajzoltak a szülőszoba falára, s a körbe ezeket a szavakat írták: „Ádám és Éva. Kifelé Lilith!” Az ajtóra pedig a Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof neveket írták (jelentésük bizonytalan). Ha Lilith – úgymond – mindezek ellenére is meg tudja közelíteni a gyermeket, és cirógatni kezdi, akkor a csecsemő nevet álmában. Ilyenkor, hogy elhárítsák a veszélyt, az alvó kisded ajkára rá kell ütni egy ujjal, mire Lilith azonnal eltűnik.
5. Lilith nevét általában a babilóniai-asszír lilitu szóból származtatják. Jelentése „női démon” vagy „szél-szellem”. Egyike volt a babilóniai varázsigékben előforduló három démonnak. Mint „Lillake” azonban már korábban is előfordul, egy Urban talált sumér táblán (i. e. 2000 körül), amely Gilgames és a fűzfa meséjét tartalmazza. Ebben is női démon; egy fűzfa törzsében lakik; a fa az Eufrátesz partján nő, és Inanna (Anat) istennő gondozza. A héber népi etimológia Lilith nevét a lajil („éjszaka”) szóból származtatta; ennélfogva Lilith gyakran szőrös éjszakai szörnyként jelenik meg, éppúgy, mint az arab folklórban. Salamon király arra gyanakodott, hogy Sába királynője a Lilith, mivel szőrös volt a lábszára. Salamon ítélkezését a két parázna asszony fölött elmondja a Királyok I. könyve (3, 16. és köv.). Ézsaiás szerint (34, 14-15.) Lilith elhagyatott romok közt tanyázik az edomi sivatagban, ahol szatírok (sze’ir), reémek, pelikánok, baglyok, sakálok, struccok, kígyók és kányák veszik körül.
6. Lilith gyermekeinek neve lilim. A Jeruzsálemi Targumban a Numeri papi áldása (6. 26.) ilyen változatot ölt: „Az Úr áldjon meg téged minden dolgaidban, és óvjon meg téged a Lilimtől!” Az i. sz. IV. században élt Szent Jeromos Lilithet a görög Lamiával azonosítja, egy líbiai (Libüa) királynővel, akit Zeusz elhagyott, Héra pedig elrabolt a gyermekeit. Lamia úgy állt bosszút, hogy elrabolta más asszonyok gyermekeit.
7. A Lamiák alvó férfiakat csábítottak el, majd kiszívták vérüket, és megették húsukat úgy, amint azt Lilith és démontársnői tették. Empuszai („kényszerítők”) és Mormolükeiai („farkasijesztők”) néven is emlegették őket, s azt tartották róluk, hogy Hekaté gyermekei. Egy hellenisztikus korból származó relief meztelen Lamiát ábrázol, amint lovagló helyzetben ül egy utasember testén, aki a hátán fekve alszik. A nőket vagyontárgynak tekintő civilizációkra jellemző, hogy közösüléskor az asszonynak hanyatt kel feküdnie, amire Lilith nem volt hajlandó. Apuleiustól tudjuk, hogy a Hekatét imádó görög boszorkányok a felső helyzetet kedvelték. A nemi aktust megjelenítő korai sumér ábrázolásokon is előfordul ez, de a hettita ábrázolásokon nem. Malinowski azt írja, hogy a melanéziai lányok kigúnyolják az úgynevezett „misszionáriusi helyzetet”, amely passzív hanyatt fekvést kíván tőlük.
8. Nahama jelentése „szép, kellemes.” Ezt úgy magyarázták, hogy a „nő-démon kellemesen hangzó dalokat énekelt a bálványoknak.” Zmargad alapja talán a szmaragdosz, a féldrágakő akvamarin neve; lehetséges, hogy a démon tenger alatti lakhelyére utal. Egy Szmaragosz nevű démon előfordul a Homéroszi epigrammákban.
9. Az a mítosz, amely szerint Isten Ádám bordájából alkotta meg Évát, a férfi felsőbbrendűségét akarja igazolni, s igyekszik elleplezni Éva istenségét. Hasonlót sem a mediterrán, sem a korai közép-keleti mítoszokban nem találunk. A históriát talán egy régi relief vagy festmény sugalmazta, amely a levegőben meztelenül lebegő Anat istennőt ábrázolta, amint nézi, hogyan öli meg Mót, a szeretője, Alijant (Mót ikertestvérét). Mót (akit a mitográfus tévesen Jahvénak vélt) görbe pengéjű tőrt döfött Alijan ötödik bordája alá, nem pedig a hatodik bordát vette ki. A bordából való teremtés meséjének elterjedését egy rejtett szójáték is segítette. A héber cela szónak ugyanis kétféle jelentése van: „borda” és „botladozó” vagy „szerencsétlen”. Éva tehát, bár arra teremtetett, hogy Ádám élettársa legyen, mégis bajt hozott rá. A női nemre még sérelmesebb volt az a mítosz, mely szerint Isten Ádám farkából alkotta Évát. A mítoszt talán egy olyan gyermek születése sugalmazta, akinek atavisztikus farokmaradványa volt, ami nem is ritka jelenség.
10. Lilith keletre szökése és Ádám házassága Évával egy korai történeti esemény tükröződése lehet: nomád pásztorok, akiket mint vendégeket befogadtak kánaáni országába (l. 16. 1) hirtelen magukhoz ragadták a hatalmat, s a királyi család elmenekülése után új, matriarchális szervezetű királyságot alapítottak, amely Heba hettita istennőnek fogadott hűséget.
Az Éva szó jelentése vitatott. Havvah a Genezis 3, 20. szerint „anyja minden élőnek”; de a szó a Heba, Hebat, Khebat, Khiba istennőnév héberesített formája is lehet. Ezt az istennőt, a hettita viharisten feleségét oroszlánon ülve ábrázolja egy hattusasi sziklafaragvány (tehát Anattal azonosítja), hurrita szövegek pedig Istár egyik változataként tüntetik fel. Jeruzsálemben imádták (l. 27. 6). Görög neve Hébé; ez az istennő Héraklész felesége volt.
*
Forrás:
GRAVES, Robert – PATAI, Raphael: Héber mítoszok. A Genezis könyve.
Budapest, Gondolat, 1969. 55-59.
b) Némelyek szerint Isten saját képére alkotta az embert és az asszonyt a hatodik napon, gondjaikra bízva a világot; (2) Éva azonban még nem létezett akkor. Isten Ádámra bízta, hogy adjon nevet minden állatnak, madárnak és a többi élő teremtményeknek. Amikor ezek elvonultak előtte, párosával, hím és nőstény együtt, Ádám – aki már olyan volt, mint egy húszesztendős férfi – szerelmük láttán féltékenységet érzett, s bár mindegyik nősténnyel sorra próbálta a közösülést, nem talált kielégülést ezekben az aktusokban. Ezért felkiáltott: „Minden teremtménynek van hozzá illő társa, csak nekem nincs!” És kérte Istent, hogy orvosolja ezt az igazságtalanságot. (3)
c) Isten akkor megformálta Lilithet, az első asszonyt; ugyanúgy alkotta meg, mint Ádámot, de tiszta port helyett szennyet és üledéket használt. Ádámnak ezzel a nő-démonnal, valamint egy másikkal, Nahamával, Tubálkain nővérével való közösüléséből származott Ásmodeus és még számtalan démon, akik ma is gyötrik az emberiséget. Sok-sok nemzedékkel később Lilith és Nahama mint jeruzsálemi parázna asszonyok Salamon király bírói széke elé kerültek. (4)
d) Ádám és Lilith sehogy sem fért össze, mert amikor Ádám közösülni kívánt vele, Lilith sértőnek találta, hogy ő legyen alul. „Miért kell nekem alattad feküdnöm? – kérdezte. – Én is porból lettem, ezért egyenlő vagyok veled.” Ádám erőszakkal próbálta engedelmességre kényszeríteni – erre Lilith felbőszülve kimondta Isten mágikus nevét, a levegőbe emelkedett, és elhagyta Ádámot.
Ádám elpanaszolta Istennek: „Elhagyott a párom.” Isten tüstént leküldte Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof angyalokat, hogy hozzák vissza Lilithet. A Vörös-tenger mellett találtak rá, olyan vidéken, ahol rengeteg buja démon tanyázott, s Lilith ezektől lilimet (többes szám) szült – naponta száznál is többet. „Tüstént térj vissza Ádámhoz – mondták az angyalok – mert különben vízbe fojtunk!” Lilith ezt kérdezte tőlük: „Hogyan térhetnék én vissza Ádámhoz, és hogyan élhetnék tisztes feleség módjára az után, hogy itt tartózkodtam a Vörös-tenger mellett?” „Ha nem engedelmeskedsz, meghalsz!” – felelték az angyalok. „Hogyan halhatnék meg – mondta erre Lilith -, amikor Isten azt rendelte, hogy döntsek minden újszülött gyermek életéről, a fiúkról életük nyolcadik napjáig, vagyis a körülmetélésig, a leányokról pedig a huszadik napig? Mindazonáltal megígérem, hogy ha egy újszülöttön olyan amulettet látok, amelyen a ti hármotok neve vagy képmása van, megkímélem a gyermek életét.” Az angyalok ebbe belementek. Isten azonban azzal büntette Lilithet, hogy démon-gyermekei közül száz pusztuljon el naponta; (5) és ha az angyali amulett miatt Lilith nem pusztíthat el egy emberi gyermeket, gyűlölettel kell fordulnia sajátja ellen. (6)
e) Némelyek szerint Lilith királynőként uralkodott Zmargadban, mások szerint Sábában; meg azt is mondják, hogy ő volt az a démon, aki elpusztította Jób fiait. (7) A halál átkát azonban, amely Ádámot sújtotta, Lilith elkerülte, mivel jóval a bűnbeesés előtt elváltak egymástól. Lilith és Nahama nemcsak kisgyermekeket fojt meg, hanem alvó férfiakat is el szokott csábítani, s ha a férfi egyedül nyugszik, könnyen az áldozatává válik. (8)
f) Istent nem csüggesztette el, hogy nem sikerült Ádámnak megfelelő élettársat adnia. Ismét megpróbálta, és engedte, hogy Ádám figyelje őt, miközben felépített egy asszonyi testet: csontokat, szöveteket, izmokat, szekréciós mirigyeket állított össze, majd bőrrel fedte be az egészet, és hajcsomókat helyezett el rajta. A látvány akkora undort keltett Ádámban, hogy még akkor is leküzdhetetlen ellenszenvet érzett, amikor ez az asszony, az első Éva, teljes szépségben állt előtte. Isten látta, hogy ismét nem ért el sikert, és elvitte az első Évát. Hogy hová lett ez a nő, azt senki nem tudja biztosan. (9)
g) Isten harmadszor is megpróbálkozott, s ezúttal nagyobb körültekintéssel cselekedett. Amikor Ádám aludt, oldalából kivette egyik bordáját, és azt formálta asszonnyá. Haját befonta, és huszonnégy ékszerrel felékesítette, mint egy menyasszonyt. Csak azután keltette fel Ádámot, aki el volt ragadtatva. (10)
h) Némelyek szerint Isten nem Ádám bordájából teremtette Évát, hanem a farkából; ezt levágta az Úr. A megmaradt csonkot – most a haszontalan farkcsont – ma is viselik Ádám ivadékai. (11)
i) Mások úgy mondják, hogy Isten eredetileg két emberi lényt, férfit és asszonyt akart teremteni. De ehelyett csak egy kétarcú alakot formált, amelynek férfi arca előre nézett, a női hátrafelé. Isten azután megváltoztatta gondolatát: elvette a testről a hátrafelé néző arcot, és külön asszonyi testet formált hozzá. (12)
j) Megint mások azt tartják, hogy Ádám eredetileg kétnemű lény volt (androgün), egy férfi meg egy női testből állott, amelyek hátukkal voltak egymáshoz kapcsolva. Mivel ez az állapot a mozgást és az érintkezést nehézzé tette, Isten kettéválasztotta a kétnemű lényt, és mindegyik félhez új hátrészt alkotott. E különválasztott lényeket az Édenben helyezte el, és megtiltotta nekik, hogy párosodjanak. (13)
(1) Genezis 2, 18-2.; 3, 20.
(2) Genezis 1, 26-28.
(3) Gen. Rab. 17. 4.; B. Jebámóth 63a.
(4) Jalqút Reubéní ad Gen. 2, 21.; 4, 8.
(5) Alfa-Béta di-Ben Szira, 47; Gaster, MGWJ, 29 (1880) 553 és köv.
(6) Num. Rab. 16. 25.
(7) Targum ad Jób 1, 15.
(8) B. Sabbat 151b; Ginzberg: LJ, V. 147-8.
(9) Gen. Rab. 158, 163-64; Mid. Abkir 133, 135; Ábóth di-Náthán 24; B. Szanhedrin 39a.
(10) Gen. 2, 21-22; Gen. Rab. 161.
(11) Gen. Rab. 134; B. ‘Érúbin 18a.
(12) B. ‘Érúbin 18a.
(13) Gen. Rab. 55; Lev. Rab. 14. 1; Ábóth di-R. Náthán 1.8; B. Berákhóth 61a; B. ‘Érúbin 18a; Tanchúmá Tazri’a 1; Jalqút Gen. 20; Tanchúmá Buber 111. 33; Mid. Tehillim 139.529.
*
1. A közép-keleti pásztorok között széltében el volt terjedve az állatokkal való nemi érintkezés (bestialitas). Talán innen ered az a hagyomány, hogy az ember először nem asszonnyal, hanem állatokkal közösült. A bestialitas később is megtűrt szokás maradt, bár a mózesi Törvény háromszor is mint főbenjáró bűnt említi. Az akkád Gilgames-eposzban Enkidu gazellákkal él együtt, és más vadállatokkal is fajtalankodik az ivóhelyen, amíg Aruru papnője nem civilizálja. Enkidu hat nap és hét éjszaka élvezi a papnő öleléseit; utána ismét a vadállatokhoz kívánkozik, de azok – meglepetésére – elfutnak előle. Enkidu ekkor felismeri, hogy értelmet kapott, s a papnő így szól hozzá: „Bölcs vagy immár, Enkidu, istenhez hasonló!”
2. A babilóniaiak azt tartották, hogy az ősember androgün volt. Így a Gilgames is androgün vonásokkal ruházza fel Enkidut: „Fejének hajzata olyan volt, mint egy asszonyé, olyan fürtjei nőttek, mint Niszabának, a termés istennőjének.” A héber tradíció nyilván görög forrásokból ered, mivel a tannaita midrás a biszexuális Ádám jellemzésére két görög szót használ – az egyik az androgünosz (férfi-asszony), a másik a diproszópon („kétarcú”). Az alexandriai Philón, a filozófus és Biblia-magyarázó, továbbá a gnosztikusok is azt tartották, hogy az ember eleinte kétnemű lény volt. Ezt a hiedelmet nyilván Platóntól vették át. A közös hátú két test mítosza valószínűleg összenőtt ikrek megfigyeléséből származott, akik néha ilyen módon kapcsolódnak össze. A kétarcú Ádám elképzelését talán az sugallta, hogy Janust, a római újév istenét is két arccal ábrázolták.
3. A Genezis 2 szerint lehetséges, hogy Ádámnak Lilith volt az első párja. A Genezis 1-ben erről szó sincs. Az eltérésnek nyilván az a magyarázata, hogy egy korai júdai hagyományt és egy késői papi tradíciót hanyagul szőttek egybe. A régebbi verzió tartalmazza a borda-kivevést. Lilith az Anat-imádó kánaánita nőket tipizálja, akiknek a házasság előtt meg volt engedve a szabad szerelem. A próféták időről időre heves kirohanásokat intéztek a kánaánita szokásokat követő izraelita nők ellen. E szokásokat eleinte nyilván helyeselték a papok, mivel a Deuteronomium (23, 18.) határozottan tiltja, hogy a nők Istennek ajánlják fel azt, amelyet ilyen prostitúcióval kerestek. Lilithnek a Vörös-tengerhez menekülése utal arra a régi héber felfogásra, mely szerint a víz vonzza a démonokat. „Meggyötört és lázongó démonok” Egyiptomban is biztos menedékre találtak. Így például Ásmodeus, aki megfojtotta Sára első hat férjét, „Felső-Egyiptom pusztájába” menekült (Tóbiás 8, 3.), amikor Tóbiás a menyegzői éjszakán elégette a hal szívét és máját.
4. A Lilith és az angyalok között létrejött alkunak megvolt az a rituális tükröződése egy elhárító (apotropaikus) jellegű szertartásban, amelyet valamikor sok zsidó közösségben gyakoroltak. Célja az volt, hogy Lilithtől megóvják az újszülötteket (főleg a fiúgyermekeket a körülmetélésig, amely azután állandó védelmet nyújtott). Szódával vagy faszénnel kört rajzoltak a szülőszoba falára, s a körbe ezeket a szavakat írták: „Ádám és Éva. Kifelé Lilith!” Az ajtóra pedig a Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof neveket írták (jelentésük bizonytalan). Ha Lilith – úgymond – mindezek ellenére is meg tudja közelíteni a gyermeket, és cirógatni kezdi, akkor a csecsemő nevet álmában. Ilyenkor, hogy elhárítsák a veszélyt, az alvó kisded ajkára rá kell ütni egy ujjal, mire Lilith azonnal eltűnik.
5. Lilith nevét általában a babilóniai-asszír lilitu szóból származtatják. Jelentése „női démon” vagy „szél-szellem”. Egyike volt a babilóniai varázsigékben előforduló három démonnak. Mint „Lillake” azonban már korábban is előfordul, egy Urban talált sumér táblán (i. e. 2000 körül), amely Gilgames és a fűzfa meséjét tartalmazza. Ebben is női démon; egy fűzfa törzsében lakik; a fa az Eufrátesz partján nő, és Inanna (Anat) istennő gondozza. A héber népi etimológia Lilith nevét a lajil („éjszaka”) szóból származtatta; ennélfogva Lilith gyakran szőrös éjszakai szörnyként jelenik meg, éppúgy, mint az arab folklórban. Salamon király arra gyanakodott, hogy Sába királynője a Lilith, mivel szőrös volt a lábszára. Salamon ítélkezését a két parázna asszony fölött elmondja a Királyok I. könyve (3, 16. és köv.). Ézsaiás szerint (34, 14-15.) Lilith elhagyatott romok közt tanyázik az edomi sivatagban, ahol szatírok (sze’ir), reémek, pelikánok, baglyok, sakálok, struccok, kígyók és kányák veszik körül.
6. Lilith gyermekeinek neve lilim. A Jeruzsálemi Targumban a Numeri papi áldása (6. 26.) ilyen változatot ölt: „Az Úr áldjon meg téged minden dolgaidban, és óvjon meg téged a Lilimtől!” Az i. sz. IV. században élt Szent Jeromos Lilithet a görög Lamiával azonosítja, egy líbiai (Libüa) királynővel, akit Zeusz elhagyott, Héra pedig elrabolt a gyermekeit. Lamia úgy állt bosszút, hogy elrabolta más asszonyok gyermekeit.
7. A Lamiák alvó férfiakat csábítottak el, majd kiszívták vérüket, és megették húsukat úgy, amint azt Lilith és démontársnői tették. Empuszai („kényszerítők”) és Mormolükeiai („farkasijesztők”) néven is emlegették őket, s azt tartották róluk, hogy Hekaté gyermekei. Egy hellenisztikus korból származó relief meztelen Lamiát ábrázol, amint lovagló helyzetben ül egy utasember testén, aki a hátán fekve alszik. A nőket vagyontárgynak tekintő civilizációkra jellemző, hogy közösüléskor az asszonynak hanyatt kel feküdnie, amire Lilith nem volt hajlandó. Apuleiustól tudjuk, hogy a Hekatét imádó görög boszorkányok a felső helyzetet kedvelték. A nemi aktust megjelenítő korai sumér ábrázolásokon is előfordul ez, de a hettita ábrázolásokon nem. Malinowski azt írja, hogy a melanéziai lányok kigúnyolják az úgynevezett „misszionáriusi helyzetet”, amely passzív hanyatt fekvést kíván tőlük.
8. Nahama jelentése „szép, kellemes.” Ezt úgy magyarázták, hogy a „nő-démon kellemesen hangzó dalokat énekelt a bálványoknak.” Zmargad alapja talán a szmaragdosz, a féldrágakő akvamarin neve; lehetséges, hogy a démon tenger alatti lakhelyére utal. Egy Szmaragosz nevű démon előfordul a Homéroszi epigrammákban.
9. Az a mítosz, amely szerint Isten Ádám bordájából alkotta meg Évát, a férfi felsőbbrendűségét akarja igazolni, s igyekszik elleplezni Éva istenségét. Hasonlót sem a mediterrán, sem a korai közép-keleti mítoszokban nem találunk. A históriát talán egy régi relief vagy festmény sugalmazta, amely a levegőben meztelenül lebegő Anat istennőt ábrázolta, amint nézi, hogyan öli meg Mót, a szeretője, Alijant (Mót ikertestvérét). Mót (akit a mitográfus tévesen Jahvénak vélt) görbe pengéjű tőrt döfött Alijan ötödik bordája alá, nem pedig a hatodik bordát vette ki. A bordából való teremtés meséjének elterjedését egy rejtett szójáték is segítette. A héber cela szónak ugyanis kétféle jelentése van: „borda” és „botladozó” vagy „szerencsétlen”. Éva tehát, bár arra teremtetett, hogy Ádám élettársa legyen, mégis bajt hozott rá. A női nemre még sérelmesebb volt az a mítosz, mely szerint Isten Ádám farkából alkotta Évát. A mítoszt talán egy olyan gyermek születése sugalmazta, akinek atavisztikus farokmaradványa volt, ami nem is ritka jelenség.
10. Lilith keletre szökése és Ádám házassága Évával egy korai történeti esemény tükröződése lehet: nomád pásztorok, akiket mint vendégeket befogadtak kánaáni országába (l. 16. 1) hirtelen magukhoz ragadták a hatalmat, s a királyi család elmenekülése után új, matriarchális szervezetű királyságot alapítottak, amely Heba hettita istennőnek fogadott hűséget.
Az Éva szó jelentése vitatott. Havvah a Genezis 3, 20. szerint „anyja minden élőnek”; de a szó a Heba, Hebat, Khebat, Khiba istennőnév héberesített formája is lehet. Ezt az istennőt, a hettita viharisten feleségét oroszlánon ülve ábrázolja egy hattusasi sziklafaragvány (tehát Anattal azonosítja), hurrita szövegek pedig Istár egyik változataként tüntetik fel. Jeruzsálemben imádták (l. 27. 6). Görög neve Hébé; ez az istennő Héraklész felesége volt.
*
Forrás:
GRAVES, Robert – PATAI, Raphael: Héber mítoszok. A Genezis könyve.
Budapest, Gondolat, 1969. 55-59.
2010. március 6., szombat
SÉTH SZÜLETÉSE
a) Ádám attól félt, hogy ha Éva még egy fiat szül neki, annak is az lesz a sorsa, mint Ábelnak. Ezért nem kevesebb, mint százharminc esztendeig nem közösült Évával. Ezen idő alatt parázna női lidércek (succubi) gyakran fogantak tőle, mialatt aludt, démonokat, mivel bűnös álmokat bocsátottak rá, amelyek akaratlan magömlést idéztek elő. Az alvó Évával pedig férfi lidércek (incubi) fajtalankodtak, és démonokat nemzettek benne. (1)
b) Ezek az incubusok, lidércek – meri’im – árnyszerű lelkek. Isten a hatodik napon, alkonyat felé teremtette őket. Mielőtt még megformálhatta volna testüket, lement a nap, megkezdődött az első szombat, s ezért a Teremtő kénytelen volt abbahagyni munkáját. (2)
c) Mivel Isten emberekkel, nem pedig démonokkal kívánta benépesíteni a földet, Ádám szívébe égő vágyakozást támasztott Éva iránt. Attól fogva Ádám csak úgy bírta türtőztetni magát, hogy messzire távozott Évától. Ám még a nagy távolság sem csillapította erős vágyakozását. Eszébe jutott Isten parancsa: „Szaporodjatok és sokasodjatok!” Visszament hát Évához, szeretkeztek, és ennek a közösülésnek gyümölcseként született Séth. (3)
d) Némelyek szerint Isten angyala parancsolt rá Ádámra, hogy feküdjön le Évával. Ádám azonban csak akkor volt erre hajlandó, amikor ígéretet kapott: fia fog születni, Séth lesz a neve – vagyis „vigasztalás” – és elfelejteti majd vele Ábel elvesztése miatt érzett bánatát. Mások Éva szavaival magyarázzák Séth nevét: „Adott (sath) énnekem az Isten másik magot Ábel helyett.” (4)
e) Séth megszületése után Ádám visszatért az önmegtartóztatáshoz. Ekkor Szamáel ismét gyönyörű nő alakját öltve elment Ádámhoz. Azt állította, hogy Éva nővére, és házasságra szólította fel Ádámot. Ádám útmutatásért fohászkodott Istenhez, aki tüstént igazi csúf alakjában mutatta meg neki Szamáelt. Hét évvel később Isten megint azt mondta Ádámnak, hogy háljon Évával. Megígérte, hogy távol tartja tőlük a vad és illetlen bujálkodás kísértő vágyát. Meg is tartotta ígéretét. (5)
f) Élete végéig Éva harminc ikerpárt szült Ádámnak, mindig egy fiút meg egy leányt; mindezek az ivadékok szent tisztasággal és méltósággal végrehajtott házastársi rítusok gyümölcsei voltak. (6) Ádám még nyolcszáz évig élt Séth születése után. (7)
(1) Tanchúmá Buber Gen. 20.; Gen. Rab. 195-96, 204, 225-26; B. ’Érubin 18b; Pesziqtá Rabbáthí, 67b.
(2) Gen. Rab. 54.
(3) l. az 1. számú jegyzetet.
(4) Adamschriften, 36; Genezis 4, 25.
(5) Adambuch, 75-77.
(6) Adamschriften, 8, 44.
(7) Genezis 5, 4.
*
1. Ez a mítosz – éppúgy, mint az a másik, amely szerint Szamáel ismertette meg Ádámmal a nemi gerjedelmet [l. A szerelmi aktus, a)] – az úgynevezett szabad esszénusok nézetét tükrözi; szerintük a szexuális tevékenységtől való teljes tartózkodás veszedelmes következményekkel járhat. Josephustól tudjuk, hogy a szabad esszénusok három évre szóló próbaházasságot kötöttek, hogy megbizonyosodjanak a házasság termékenységéről, és az asszony terhességének korai szakaszában tartózkodtak a közösüléstől.
2. A Numeri (24, 17.) „Séth” névvel jelöl egy Moáb közelében lakó népet, amely valószínűleg azonos az asszír és babilóniai feliratokon szereplő „szutu” nomád törzzsel.
3. Jospehus szerint Séth erényes ember volt, leszármazottai harmonikus egyetértésben éltek, és nagy jártasságra tettek szert a csillagászatban; megemlíti csillagászati felfedezéseiket, s feljegyzi, hogy megfigyeléseiket két magas oszlopépítmény tetején végezték, amelyeknek egyike még ma (ti. Josephus idején) is látható. Az i. sz. I. században írott Ézsaiás mennybemenetele Séthet az égbe helyezi; egy kései zsidó hagyomány őt teszi a Messiássá. Séth a gnosztikus „sethianusok” hérosza lett; az i. sz. III. században hasonlóképpen tisztelték a manicheusok, akiknek mítoszai részben perzsa, részben gnosztikus zsidó legendák voltak. Mani, a manicheizmus alapítója azt hirdette, hogy Káint is, Ábelt is a Sátán nemzette, de Séth Ádámnak és Évának csupafény fia. A Genezis viszont semmilyen különleges erényt nem tulajdonít Séthnek.
*
Forrás:
Graves, Robert – Patai, Raphael: Héber mítoszok. A Genezis könyve.
Budapest, Gondolat, 1969. 86-87.
b) Ezek az incubusok, lidércek – meri’im – árnyszerű lelkek. Isten a hatodik napon, alkonyat felé teremtette őket. Mielőtt még megformálhatta volna testüket, lement a nap, megkezdődött az első szombat, s ezért a Teremtő kénytelen volt abbahagyni munkáját. (2)
c) Mivel Isten emberekkel, nem pedig démonokkal kívánta benépesíteni a földet, Ádám szívébe égő vágyakozást támasztott Éva iránt. Attól fogva Ádám csak úgy bírta türtőztetni magát, hogy messzire távozott Évától. Ám még a nagy távolság sem csillapította erős vágyakozását. Eszébe jutott Isten parancsa: „Szaporodjatok és sokasodjatok!” Visszament hát Évához, szeretkeztek, és ennek a közösülésnek gyümölcseként született Séth. (3)
d) Némelyek szerint Isten angyala parancsolt rá Ádámra, hogy feküdjön le Évával. Ádám azonban csak akkor volt erre hajlandó, amikor ígéretet kapott: fia fog születni, Séth lesz a neve – vagyis „vigasztalás” – és elfelejteti majd vele Ábel elvesztése miatt érzett bánatát. Mások Éva szavaival magyarázzák Séth nevét: „Adott (sath) énnekem az Isten másik magot Ábel helyett.” (4)
e) Séth megszületése után Ádám visszatért az önmegtartóztatáshoz. Ekkor Szamáel ismét gyönyörű nő alakját öltve elment Ádámhoz. Azt állította, hogy Éva nővére, és házasságra szólította fel Ádámot. Ádám útmutatásért fohászkodott Istenhez, aki tüstént igazi csúf alakjában mutatta meg neki Szamáelt. Hét évvel később Isten megint azt mondta Ádámnak, hogy háljon Évával. Megígérte, hogy távol tartja tőlük a vad és illetlen bujálkodás kísértő vágyát. Meg is tartotta ígéretét. (5)
f) Élete végéig Éva harminc ikerpárt szült Ádámnak, mindig egy fiút meg egy leányt; mindezek az ivadékok szent tisztasággal és méltósággal végrehajtott házastársi rítusok gyümölcsei voltak. (6) Ádám még nyolcszáz évig élt Séth születése után. (7)
(1) Tanchúmá Buber Gen. 20.; Gen. Rab. 195-96, 204, 225-26; B. ’Érubin 18b; Pesziqtá Rabbáthí, 67b.
(2) Gen. Rab. 54.
(3) l. az 1. számú jegyzetet.
(4) Adamschriften, 36; Genezis 4, 25.
(5) Adambuch, 75-77.
(6) Adamschriften, 8, 44.
(7) Genezis 5, 4.
*
1. Ez a mítosz – éppúgy, mint az a másik, amely szerint Szamáel ismertette meg Ádámmal a nemi gerjedelmet [l. A szerelmi aktus, a)] – az úgynevezett szabad esszénusok nézetét tükrözi; szerintük a szexuális tevékenységtől való teljes tartózkodás veszedelmes következményekkel járhat. Josephustól tudjuk, hogy a szabad esszénusok három évre szóló próbaházasságot kötöttek, hogy megbizonyosodjanak a házasság termékenységéről, és az asszony terhességének korai szakaszában tartózkodtak a közösüléstől.
2. A Numeri (24, 17.) „Séth” névvel jelöl egy Moáb közelében lakó népet, amely valószínűleg azonos az asszír és babilóniai feliratokon szereplő „szutu” nomád törzzsel.
3. Jospehus szerint Séth erényes ember volt, leszármazottai harmonikus egyetértésben éltek, és nagy jártasságra tettek szert a csillagászatban; megemlíti csillagászati felfedezéseiket, s feljegyzi, hogy megfigyeléseiket két magas oszlopépítmény tetején végezték, amelyeknek egyike még ma (ti. Josephus idején) is látható. Az i. sz. I. században írott Ézsaiás mennybemenetele Séthet az égbe helyezi; egy kései zsidó hagyomány őt teszi a Messiássá. Séth a gnosztikus „sethianusok” hérosza lett; az i. sz. III. században hasonlóképpen tisztelték a manicheusok, akiknek mítoszai részben perzsa, részben gnosztikus zsidó legendák voltak. Mani, a manicheizmus alapítója azt hirdette, hogy Káint is, Ábelt is a Sátán nemzette, de Séth Ádámnak és Évának csupafény fia. A Genezis viszont semmilyen különleges erényt nem tulajdonít Séthnek.
*
Forrás:
Graves, Robert – Patai, Raphael: Héber mítoszok. A Genezis könyve.
Budapest, Gondolat, 1969. 86-87.
2010. március 5., péntek
A SZERELMI AKTUS
a) Az Édenből történt kiűzetés után Ádám és Éva megpihent egy folyóparton. Bár örültek, hogy elkerülték az azonnali halált, mélységesen bánkódtak halhatatlanságuk elvesztése miatt, s azon töprengtek, miképpen biztosíthatnák az emberiség fennmaradását. Amikor Szamáel észrevette, hogy Ádám ezzel a problémával viaskodik, újabb bosszút forralt ellene. Tíz angyalával együtt kiszökött föld alatti börtönéből; valamennyien csodaszép nők alakját öltötték magukra, és a folyóparthoz menve köszöntötték az első emberpárt. Láttukra Ádám hitetlenkedve kiáltott fel: „Valóban ilyen páratlan teremtményeket szült a föld?” Majd megkérdezte: „Hogyan sokasodtok?” Szamáel csábító női hangon így felelt: „Férfiak fekszenek mellénk szeretkezni. Attól megduzzad a hasunk, gyermekeket szülünk, akik felnövekedvén ugyanúgy cselekszenek, amiképpen mi cselekedtünk. Ha nem hiszed, majd bebizonyítom neked!”
Erre más bukott angyalok – szintén álalakot öltve magukra – úsztak kifelé a folyóból. „Ezek a mi férjeink és gyermekeink – mondta Szamáel. – S mivel tudni szeretnéd, miként fogantatnak a gyermekek, hadd mutassuk meg tenéked.” Ezután az asszonyalakok lefeküdtek az ő meztelenségükben, mindegyik a maga állítólagos férjével, és Ádám szeme láttára valamennyien rút dolgokat műveltek. Utána így szólt Szamáel Ádámhoz: „Ti is így cselekedjetek Évával, mivel csakis ily módon szaporíthatjátok fajtátokat.”
A bűn tüze égni kezdett Ádám ereiben, de megtartóztatta magát attól, hogy ilyen szégyenletes dolgot műveljen nyilvánosan, fényes nappal, és Istenhez fohászkodott útmutatásért. Isten egy angyalt küldött, aki összeadta Ádámot és Évát, meghagyván nekik, hogy negyven nap és negyven éjjel imádkozzanak, csak azután közösüljenek, mint férj és feleség. (1)
b) Némelyek úgy mondják, hogy minden élő teremtmény közül Ádám és Éva szeretkezett először. (2)
(1) Adambuch, 64-67.
(2) Gen. Rab. 204-205.
*
1. Ennek a mítosznak esszénus jellege félreismerhetetlen: a házastársi ölelkezéseket „rút dolognak”, a férji vágyakozást „a bűn tüzének” nevezi. Voltak azonban bizonyos „szabad esszénusok”, akik felismervén a kolostori cölibátus veszélyeit – szexuális álmokat, homoszexuális kísértést stb. –, kompromisszumhoz folyamodtak. Megengedték az olyan házasságokat, amelyekben a nemi aktus a „Sokasodjatok és szaporodjatok!” isteni parancs teljesítését szolgálta, de érzéki gyönyör nélkül.
2. Egy hettita mítosz (A suduli Appu) szintén megemlíti, hogy a nemi közösülés nem az emberrel született ösztön, hanem olyasmi, amit meg kell tanulni.
*
Forrás:
Graves, Robert – Patai, Raphael: Héber mítoszok. A Genezis könyve.
Budapest, Gondolat, 1969. 78-79.
Erre más bukott angyalok – szintén álalakot öltve magukra – úsztak kifelé a folyóból. „Ezek a mi férjeink és gyermekeink – mondta Szamáel. – S mivel tudni szeretnéd, miként fogantatnak a gyermekek, hadd mutassuk meg tenéked.” Ezután az asszonyalakok lefeküdtek az ő meztelenségükben, mindegyik a maga állítólagos férjével, és Ádám szeme láttára valamennyien rút dolgokat műveltek. Utána így szólt Szamáel Ádámhoz: „Ti is így cselekedjetek Évával, mivel csakis ily módon szaporíthatjátok fajtátokat.”
A bűn tüze égni kezdett Ádám ereiben, de megtartóztatta magát attól, hogy ilyen szégyenletes dolgot műveljen nyilvánosan, fényes nappal, és Istenhez fohászkodott útmutatásért. Isten egy angyalt küldött, aki összeadta Ádámot és Évát, meghagyván nekik, hogy negyven nap és negyven éjjel imádkozzanak, csak azután közösüljenek, mint férj és feleség. (1)
b) Némelyek úgy mondják, hogy minden élő teremtmény közül Ádám és Éva szeretkezett először. (2)
(1) Adambuch, 64-67.
(2) Gen. Rab. 204-205.
*
1. Ennek a mítosznak esszénus jellege félreismerhetetlen: a házastársi ölelkezéseket „rút dolognak”, a férji vágyakozást „a bűn tüzének” nevezi. Voltak azonban bizonyos „szabad esszénusok”, akik felismervén a kolostori cölibátus veszélyeit – szexuális álmokat, homoszexuális kísértést stb. –, kompromisszumhoz folyamodtak. Megengedték az olyan házasságokat, amelyekben a nemi aktus a „Sokasodjatok és szaporodjatok!” isteni parancs teljesítését szolgálta, de érzéki gyönyör nélkül.
2. Egy hettita mítosz (A suduli Appu) szintén megemlíti, hogy a nemi közösülés nem az emberrel született ösztön, hanem olyasmi, amit meg kell tanulni.
*
Forrás:
Graves, Robert – Patai, Raphael: Héber mítoszok. A Genezis könyve.
Budapest, Gondolat, 1969. 78-79.
2010. március 4., csütörtök
KORÁBBI TEREMTÉSEK
a) Kezdetben Isten számos világot teremtett, de egymás után összerombolta azokat, mivel egyik sem elégítette ki. Mindegyiket emberek lakták, ezernyi nemzedék, de ezeket Isten mind kiirtotta, emléküket sem hagyva meg. (1)
b) E teremtési kísérletek után Isten egyedül maradt az Ő nagy nevével, s végül felismerte: csak olyan világ elégítheti ki Őt, amely bűnbánati lehetőséget nyújt az embernek. Ezért Isten, mielőtt újrakezdte volna, hét dolgot teremtett: a Törvényt, a Gyehennát, az Éden kertjét, az isteni trónust, az égi sátrat, a Messiás nevét és a bűnbánatot. (2)
c) Amikor eltelt két isteni nap – vagyis kétezer földi esztendő –, Isten megkérdezte a Törvénytől, aki az Ő tanácsadója lett: „Mi lenne, ha még egy világot teremtenék?” „Mindenség Ura – kérdezte erre viszont a Törvény –, ha egy királynak nincs sem hadserege, sem tábora, mi felett uralkodik akkor? És ha nincs senki, aki magasztalja, milyen dicsősége van neki?” Isten figyelemmel hallgatta, és helyeselte e szavakat. (3)
d) Némelyek szerint azonban a Törvény nem helyeselte, hogy Isten emberiséget akar teremteni, mondván: „Ne hagyj engem a bűnösök kényére-kedvére, akik úgy isszák a gonoszságot, mint a vizet!” Isten erre azt válaszolta: „Megteremtettem a bűnbánatot, az ilyenek számára orvosságul; az isteni trónust bírói székemül; a sátrat, hogy tanúja legyen az engesztelő áldozatoknak; az Éden kertjét az igazak megjutalmazására; a Gyehennát, a bűnben megátalkodottak büntetésére; téged, hogy elfoglald az emberek elméjét; és a Messiást, hogy összegyűjtse a száműzötteket.” (4)
(1) Gen. Rab. 23, 68, 262-63.
(2) Mid. Tehillim, 391; PRE, 3. fej.
(3) PRE, 3. fej.; vö. Gen. Rab. 20.
(4) Jalqút Reubéni, 1. 22, ahol a Szódé Rázát idézi.
*
1. Nem tudni, hogy a rabbikat megzavarta-e az olyan őskori maradványok felfedezése, amelyek az Ádám óta eltelt négyezer esztendőnél sokkal régebbiek. Ha igen, akkor az előzetes, kísérleti jellegű teremtésekről szóló elképzelésük mint magyarázat még mindig hihetőbb, mint például a Viktória-korban élt Philip Gosse zoológus teóriája. Gosse szerint ugyanis maga Isten helyezett fosszíliákat a sziklákba, hogy ily módon tegye próbára a kresztények hitének szilárdságát.
2. Hittétel lett, hogy a Törvény örökkévaló (vö. Máté Ev. 5, 18.), s hogy már a teremtés előtt létezett. A héber mítosz, amely szentesítette a vallásban sorozatosan bekövetkezett történeti változásokat, ebben a késői szakaszban allegorikus jelleget ölt, és meghatározza az egyéni üdvözülés doktrínáját (l. 61. 5).
3. A Gyehenna volt a zsidó pokol. Nevét a Jeruzsálem melletti Hinnom-völgyről kapta, amely magában foglalta a Tófet nevű helyet (Királyok II. Könyve 23, 10.), ahol eredetileg emberáldozatokat mutattak be Molok istennek (Krónika II. Könyve 33, 6.), később pedig ott szokták elégetni a városból kihordott hulladékokat.
4. Hogy egy isteni nap ezer földi esztendővel egyenlő, a 90. zsoltár 4. verséből származik:
Mert ezer esztendő annyi Előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt...
*
Forrás:
Graves, Robert – Patai, Raphael: Héber mítoszok. A Genezis könyve
Budapest, Gondolat, 1969. 35-36.
b) E teremtési kísérletek után Isten egyedül maradt az Ő nagy nevével, s végül felismerte: csak olyan világ elégítheti ki Őt, amely bűnbánati lehetőséget nyújt az embernek. Ezért Isten, mielőtt újrakezdte volna, hét dolgot teremtett: a Törvényt, a Gyehennát, az Éden kertjét, az isteni trónust, az égi sátrat, a Messiás nevét és a bűnbánatot. (2)
c) Amikor eltelt két isteni nap – vagyis kétezer földi esztendő –, Isten megkérdezte a Törvénytől, aki az Ő tanácsadója lett: „Mi lenne, ha még egy világot teremtenék?” „Mindenség Ura – kérdezte erre viszont a Törvény –, ha egy királynak nincs sem hadserege, sem tábora, mi felett uralkodik akkor? És ha nincs senki, aki magasztalja, milyen dicsősége van neki?” Isten figyelemmel hallgatta, és helyeselte e szavakat. (3)
d) Némelyek szerint azonban a Törvény nem helyeselte, hogy Isten emberiséget akar teremteni, mondván: „Ne hagyj engem a bűnösök kényére-kedvére, akik úgy isszák a gonoszságot, mint a vizet!” Isten erre azt válaszolta: „Megteremtettem a bűnbánatot, az ilyenek számára orvosságul; az isteni trónust bírói székemül; a sátrat, hogy tanúja legyen az engesztelő áldozatoknak; az Éden kertjét az igazak megjutalmazására; a Gyehennát, a bűnben megátalkodottak büntetésére; téged, hogy elfoglald az emberek elméjét; és a Messiást, hogy összegyűjtse a száműzötteket.” (4)
(1) Gen. Rab. 23, 68, 262-63.
(2) Mid. Tehillim, 391; PRE, 3. fej.
(3) PRE, 3. fej.; vö. Gen. Rab. 20.
(4) Jalqút Reubéni, 1. 22, ahol a Szódé Rázát idézi.
*
1. Nem tudni, hogy a rabbikat megzavarta-e az olyan őskori maradványok felfedezése, amelyek az Ádám óta eltelt négyezer esztendőnél sokkal régebbiek. Ha igen, akkor az előzetes, kísérleti jellegű teremtésekről szóló elképzelésük mint magyarázat még mindig hihetőbb, mint például a Viktória-korban élt Philip Gosse zoológus teóriája. Gosse szerint ugyanis maga Isten helyezett fosszíliákat a sziklákba, hogy ily módon tegye próbára a kresztények hitének szilárdságát.
2. Hittétel lett, hogy a Törvény örökkévaló (vö. Máté Ev. 5, 18.), s hogy már a teremtés előtt létezett. A héber mítosz, amely szentesítette a vallásban sorozatosan bekövetkezett történeti változásokat, ebben a késői szakaszban allegorikus jelleget ölt, és meghatározza az egyéni üdvözülés doktrínáját (l. 61. 5).
3. A Gyehenna volt a zsidó pokol. Nevét a Jeruzsálem melletti Hinnom-völgyről kapta, amely magában foglalta a Tófet nevű helyet (Királyok II. Könyve 23, 10.), ahol eredetileg emberáldozatokat mutattak be Molok istennek (Krónika II. Könyve 33, 6.), később pedig ott szokták elégetni a városból kihordott hulladékokat.
4. Hogy egy isteni nap ezer földi esztendővel egyenlő, a 90. zsoltár 4. verséből származik:
Mert ezer esztendő annyi Előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt...
*
Forrás:
Graves, Robert – Patai, Raphael: Héber mítoszok. A Genezis könyve
Budapest, Gondolat, 1969. 35-36.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)