A régi időkben Kildiszin is a földön élt, ugyanolyan házban, mint a votjákok. Termetére nézve ugyan igen nagy volt, de egyebekben hasonlított a többi emberhez, hosszú ősz hajával és földig érő fehér ruhájában olyan volt, mint egy jól megtermett aggastyán. Jóindulatúan és mosolyogva vándorolt a mezőkön, amelyeket az ugyancsak fehérbe öltözött votjákok műveltek. Kildiszin különösen a mezsgyéken szeretett sétálni. Akkoriban még igen kevés ember élt a földön, mindenkinek sok föld jutott. Az is megesett, hogy egy-egy falu népének közös, osztatlan birtoka volt. Ezért lehettek a mezsgyék olyan hosszúak és szélesek. Kildiszin mindig óvatosan lépkedett a mezsgyéken, s ha észrevett egy-egy mezsgyén nőtt kalászt, melyet megdöntött a szél vagy az eső, vagy a saját súlya, felemelte és vigyázva felegyenesítette. A föld is gazdagon termett, amíg Kildiszin gondoskodott róla, az emberek pedig mindig jókedvűek voltak, és bőségben éltek. Szükséget semmiben sem láttak. Idővel aztán megsokasodtak a votjákok, irigykedtek egymásra, a földeket is felosztották, s évről évre keskenyedtek a mezsgyék. Kildiszin sem sétált a mezsgyéken. Keskenyedtek ezek már, s minduntalan kalász került a lába elé. Aztán a fehér köntöst sem hordták a votjákok, lilára váltották. Ezt már nem tűrhette Kildiszin, s haragjában elhagyta az embereket. Azóta a föld sem hoz már olyan jó termést, mint régen, s odalett az emberek boldogsága is.
*
Kildiszin – a votják hiedelemvilág titokzatos alakja; egyesek szerint mintegy „teremtő” jelentésben Inmar jelzője. Más felfogás szerint Kildiszin a föld istene, aki a „votják aranyidőben” votják nemzeti öltözetben, azaz fehér ruhában járta a határt.
*
Forrás:
Vatka meg Kalmez. Votják mondák és mesék
Budapest, Európa, 1974. 14., 330.
2010. március 18., csütörtök
A VILÁG TEREMTÉSE
Kezdetben ennek a világnak a helyén semmi sem volt. Víz vette körül a mindenséget, s ezen egy nagy hajó járt, Inmaré. Jártában-keltében Inmar egyszer elgondolkodott:
- Hogyan is teremtsek én most ide világot?
Maga elé rendelte Sájtánt:
- Eredj bele a vízbe, ereszkedj a fenekére, s amit találsz ott, vedd a szádba, s hozd elibém!
Sájtán Inmar szava szerint cselekedett, s vízbe szállva ereszkedni kezdett. Süllyedt. Süllyedt aláfelé, de csak nem ért le a fenékre. Már sok idő telt el, amikor találkozott a rákkal.
- Hová mész? – kérdezte ez tőle.
- A víz fenekére, s felhozom a számban, amit ott találok.
- Mi nem jut eszedbe! – csodálkozott a rák. – Én már vagy tizenkét esztendeje, hogy járom ezt a vizet, de bizony még nem láttam a fenekét.
- No, hagyjuk, én inkább megyek még alább – szólt Sájtán, s folytatta útját.
Igen, igen soká szállt lefelé, s végre nagy nehezen meg is érkezett a víz fenekére. Ott homokot talált. Száját megtömte, felemelkedett, s Inmar elé állt, aki megparancsolta, köpje ki a homokot:
- Egy szem se maradjon a szádban! – mondta.
Sájtán gondolkodóba esett: „Vajon mért nem akarja Inmar, hogy egy szem homok se maradjon a számban?” S hagyott egy keveset a szája zugában.
A vízre szórt homok nőtt, dagadt, s földdé lett, de növekedni kezdett a homok Sájtán szájában is. Mikor Inmar látta, hogy feldagad a képe, megcsóválta fejét:
- Lásd, nem fogadtál szót, pedig megmondtam volt, hogy az utolsó szemig köpd ki a szádból. Amit elmulasztottál, tedd meg most!
Ha nincs Sájtán szájában az a maradék homok, az egész földkerekség síkság maradt volna. A később kiköpött homokból lettek a nagy hegyek, szakadékok és völgyek.
*
Forrás:
Vatka meg Kalmez. Votják mondák és mesék
Budapest, Európa, 1974. 7-8.
- Hogyan is teremtsek én most ide világot?
Maga elé rendelte Sájtánt:
- Eredj bele a vízbe, ereszkedj a fenekére, s amit találsz ott, vedd a szádba, s hozd elibém!
Sájtán Inmar szava szerint cselekedett, s vízbe szállva ereszkedni kezdett. Süllyedt. Süllyedt aláfelé, de csak nem ért le a fenékre. Már sok idő telt el, amikor találkozott a rákkal.
- Hová mész? – kérdezte ez tőle.
- A víz fenekére, s felhozom a számban, amit ott találok.
- Mi nem jut eszedbe! – csodálkozott a rák. – Én már vagy tizenkét esztendeje, hogy járom ezt a vizet, de bizony még nem láttam a fenekét.
- No, hagyjuk, én inkább megyek még alább – szólt Sájtán, s folytatta útját.
Igen, igen soká szállt lefelé, s végre nagy nehezen meg is érkezett a víz fenekére. Ott homokot talált. Száját megtömte, felemelkedett, s Inmar elé állt, aki megparancsolta, köpje ki a homokot:
- Egy szem se maradjon a szádban! – mondta.
Sájtán gondolkodóba esett: „Vajon mért nem akarja Inmar, hogy egy szem homok se maradjon a számban?” S hagyott egy keveset a szája zugában.
A vízre szórt homok nőtt, dagadt, s földdé lett, de növekedni kezdett a homok Sájtán szájában is. Mikor Inmar látta, hogy feldagad a képe, megcsóválta fejét:
- Lásd, nem fogadtál szót, pedig megmondtam volt, hogy az utolsó szemig köpd ki a szádból. Amit elmulasztottál, tedd meg most!
Ha nincs Sájtán szájában az a maradék homok, az egész földkerekség síkság maradt volna. A később kiköpött homokból lettek a nagy hegyek, szakadékok és völgyek.
*
Forrás:
Vatka meg Kalmez. Votják mondák és mesék
Budapest, Európa, 1974. 7-8.
2010. március 12., péntek
JAPÁN SZENT HEGYEI
A tájkép kiemelkedő szerepet játszott a középkori japán vallásban. A „tájkép” leginkább hegyek képét jelentette, mivel Japánban a legtöbb táj hegyekből és völgyekből áll. Volt egy olyan irányzat a japán buddhizmusban, mely határozottan állította, hogy a hegyek, a völgyek, a folyók stb. (más szóval az egész természet) nemcsak jelképezik a megvilágosodást, hanem maguk is a megvilágosodás megtestesítői.
A mennyországról és a pokolról alkotott buddhista elképzelések számtalan hegyre vetültek. Az elfogadott japán buddhista kozmológiában egy nagy, Sumiszannak nevezett hegy áll az univerzum középpontjában. A hegy csúcsa felett, ami a Tóri-mennyország, egyre éteribb mennyországok foglalnak helyet, miközben a földön, annak felszíne alatt a poklok különböző szintjei húzódnak. A japán hegyeken könnyen elférhetett jónéhány paradicsom. A Kaszuga-hegyet Kannon Fudaraku Paradicsomával hozták összefüggésbe. A Saskeselyű-csúcs volt az a hely, ahol a Buddha a Lótusz szútrát prédikálta és még sok mást. Ugyanitt volt egy pokol is. Hasonlóképpen a Hiei-hegyen. A Fudzsit több különböző paradicsom koronázta, és a rajta lévő pokol a 13. század után lett híressé. A Tatejama vulkáni poklainak életszerű leírását megtalálni az Egy kérelem a pokolból című történetben.
Az összes közül a legkiemelkedőbb ezekben a történetekben az Ómine-hegylánc, amely Narától délre húzódott. Ezeket a hegyeket már a legkorábbi időktől tisztelték, és még ma is őrzik szent jellegüket. Az Arany-csúcs (most Szandzsó-ga-take a japán térképeken) a hegylánc fő csúcsa. A hegyek varázslója című történet nem kevesebbet állít, mint hogy az Arany-csúcs eredetileg a Saskeselyű-csúcs egyik sarka volt Indiában, és 552-ben repült Japánba, ami azt jelenti, hogy a hegy maga a Buddha tanítása. Más történetek azt a legendát foglalják magukba, miszerint az Arany-csúcs tele van arannyal, bár valójában az Ómine-hegyekben nincs arany. Mostanában találtak aranyból készült kis buddhafigurákat az Arany-csúcs oldalán lévő templomban, melyeket Uda császár ajánlott fel a Buddhának 900-ban; egy Micsinaga nevű főúr pedig tett egy hosszú zarándokutat oda 1007-ben.
Eltekintve a buddhista paradicsomoktól és pokloktól, a szent hegyeken saját helyi istenei is voltak a japánoknak. Zaó Gongen, az Ómine-hegység istene különösen híres volt: a varázsló, En no Gjódzsa hívta őt életre, hogy egyik vezetője legyen Japán népének (A hegyek varázslója). Zaó Gongen szorosan kapcsolódik a haragos buddhista istenekhez, mint például Fudóhoz, és valóban nagyon félelmetesnek tűnik. Ő lett a hegy aszketikus hagyományainak védőistene, melyeket En no Gjódzsa alapozott meg, és az őt ábrázoló képek ma is megtalálhatók számos japán hegyen.
*
Forrás:
Dr. Ferenczy László: A szent hegyek.
In Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 55-56.
A mennyországról és a pokolról alkotott buddhista elképzelések számtalan hegyre vetültek. Az elfogadott japán buddhista kozmológiában egy nagy, Sumiszannak nevezett hegy áll az univerzum középpontjában. A hegy csúcsa felett, ami a Tóri-mennyország, egyre éteribb mennyországok foglalnak helyet, miközben a földön, annak felszíne alatt a poklok különböző szintjei húzódnak. A japán hegyeken könnyen elférhetett jónéhány paradicsom. A Kaszuga-hegyet Kannon Fudaraku Paradicsomával hozták összefüggésbe. A Saskeselyű-csúcs volt az a hely, ahol a Buddha a Lótusz szútrát prédikálta és még sok mást. Ugyanitt volt egy pokol is. Hasonlóképpen a Hiei-hegyen. A Fudzsit több különböző paradicsom koronázta, és a rajta lévő pokol a 13. század után lett híressé. A Tatejama vulkáni poklainak életszerű leírását megtalálni az Egy kérelem a pokolból című történetben.
Az összes közül a legkiemelkedőbb ezekben a történetekben az Ómine-hegylánc, amely Narától délre húzódott. Ezeket a hegyeket már a legkorábbi időktől tisztelték, és még ma is őrzik szent jellegüket. Az Arany-csúcs (most Szandzsó-ga-take a japán térképeken) a hegylánc fő csúcsa. A hegyek varázslója című történet nem kevesebbet állít, mint hogy az Arany-csúcs eredetileg a Saskeselyű-csúcs egyik sarka volt Indiában, és 552-ben repült Japánba, ami azt jelenti, hogy a hegy maga a Buddha tanítása. Más történetek azt a legendát foglalják magukba, miszerint az Arany-csúcs tele van arannyal, bár valójában az Ómine-hegyekben nincs arany. Mostanában találtak aranyból készült kis buddhafigurákat az Arany-csúcs oldalán lévő templomban, melyeket Uda császár ajánlott fel a Buddhának 900-ban; egy Micsinaga nevű főúr pedig tett egy hosszú zarándokutat oda 1007-ben.
Eltekintve a buddhista paradicsomoktól és pokloktól, a szent hegyeken saját helyi istenei is voltak a japánoknak. Zaó Gongen, az Ómine-hegység istene különösen híres volt: a varázsló, En no Gjódzsa hívta őt életre, hogy egyik vezetője legyen Japán népének (A hegyek varázslója). Zaó Gongen szorosan kapcsolódik a haragos buddhista istenekhez, mint például Fudóhoz, és valóban nagyon félelmetesnek tűnik. Ő lett a hegy aszketikus hagyományainak védőistene, melyeket En no Gjódzsa alapozott meg, és az őt ábrázoló képek ma is megtalálhatók számos japán hegyen.
*
Forrás:
Dr. Ferenczy László: A szent hegyek.
In Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 55-56.
2010. március 11., csütörtök
EGY KÉRELEM A POKOLBÓL
A Tatejama egy hegy Eccsú tartományban, amely már az ókortól ismert a poklairól. A barátságtalan táj elhagyatott volt, és számtalan hévforrás tört fel a szakadékok mélyén rejtőző kráterekből. Az egyik hasadékon még egy hatalmas sziklatömb is hevert, talán a víz sodorta oda, mely ott zúgott fáradhatatlanul a szikla talapzata körül. A meleg rettenetes volt, és ha továbbmentél, egy állandóan égő tűzoszlophoz értél. Van e pokoli vidék egyik völgyében egy több mint harminc méter magas vízesés, mely olyan, mint egy hatalmas kiterjedésű fehér szövet.
A hegy egyik csúcsát Taisaikunak nevezik, mert úgy mondják, az az a hely, ahol Taisaku nagyúr és az alvilág hivatalnokai összegyűjtik és elbírálják az érző lények tetteit. Még mindig úgy hitték az emberek, hogy a legtöbb bűnöst Japánban a Tatejama pokla nyeli el.
Egyszer elment egy miiderai szerzetes Tatejamába egy fáradságos zarándokút során, melyet a birodalom szent helyeire tett, és miközben a poklok között gyalogolt, találkozott egy fiatal nővel. Megrémítette a látványa, mert úgy vélte, ilyen elhagyatott helyen csakis démon lehet, ezért futni kezdett. A nő viszont visszahívta, és biztosította arról, hogy ő nem démon, és megnyugtatta, hogy nem kell tőle félnie. Csak mondani akart neki valamit.
- Az otthonom – kezdte – Gamó kerületben, Ómi tartományban volt, a szüleim még mindig ott laknak. Az apám abból él, hogy buddhaszobrokat farag ki fából. Amikor éltem, ebből szerezte be az élelmemet és a ruháimat. Ezért kellett a pokolra jutnom, és szörnyű szenvedéseket átélnem. Kérlek, ha van benned szánalom irántam, mondd el apámnak és anyámnak, mi történt velem! Másoltasd le velük a Lótusz szútrát nekem, és ments meg ezektől a szenvedésektől!
- Azt mondod, szenvedsz a pokolban – válaszolt a szerzetes -, de nyilvánvaló, hogy még mindig szabad vagy, hiszen megjelenhettél előttem. Hogyan lehetséges ez?
Erre a fiatal nő elmagyarázta, hogy ez Kannon napja, a hónap tizennyolcadik napja.
- Amikor éltem – folytatta a nő -, Kannont akartam szolgálni, és elolvasni a Kannon-fejezetet a Lótusz szútrából. És még ha valójában el is mulasztottam ezt, egyszer tizennyolcadikán megtisztultam, és Kannont hívtam. Ez az oka annak, hogy minden hónap tizennyolcadik napján eljön Kannon a helyemre egy napra és egy éjszakára, hogy helyettem szenvedjen. Ekkor elhagyhatom a poklot, és szabadon kószálhatok – fejezte be, majd eltűnt.
A szerzetes egyenesen Ómiba sietett, hogy megtudja, vajon igaz volt-e, amit hallott. Gamó kerületben megtalálta a fiatal lány szüleit, akik sírva hallgatták a lányukról szóló híreket. Amikor elment, azonnal hozzáláttak a szútra másolásának, és a lányukért ajánlották.
Később azt álmodta az apa, hogy eljött hozzá a lány gyönyörű ruhában, és tenyerét összetéve üdvözölte, majd elmondta neki, hogyan hagyta el a Tatejamán lévő poklot Kannon segítségével. Most, ahogy mondta, a Tóri mennyországba került. A szerzetes ugyanezt a boldog álmot látta.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 326-327.
A hegy egyik csúcsát Taisaikunak nevezik, mert úgy mondják, az az a hely, ahol Taisaku nagyúr és az alvilág hivatalnokai összegyűjtik és elbírálják az érző lények tetteit. Még mindig úgy hitték az emberek, hogy a legtöbb bűnöst Japánban a Tatejama pokla nyeli el.
Egyszer elment egy miiderai szerzetes Tatejamába egy fáradságos zarándokút során, melyet a birodalom szent helyeire tett, és miközben a poklok között gyalogolt, találkozott egy fiatal nővel. Megrémítette a látványa, mert úgy vélte, ilyen elhagyatott helyen csakis démon lehet, ezért futni kezdett. A nő viszont visszahívta, és biztosította arról, hogy ő nem démon, és megnyugtatta, hogy nem kell tőle félnie. Csak mondani akart neki valamit.
- Az otthonom – kezdte – Gamó kerületben, Ómi tartományban volt, a szüleim még mindig ott laknak. Az apám abból él, hogy buddhaszobrokat farag ki fából. Amikor éltem, ebből szerezte be az élelmemet és a ruháimat. Ezért kellett a pokolra jutnom, és szörnyű szenvedéseket átélnem. Kérlek, ha van benned szánalom irántam, mondd el apámnak és anyámnak, mi történt velem! Másoltasd le velük a Lótusz szútrát nekem, és ments meg ezektől a szenvedésektől!
- Azt mondod, szenvedsz a pokolban – válaszolt a szerzetes -, de nyilvánvaló, hogy még mindig szabad vagy, hiszen megjelenhettél előttem. Hogyan lehetséges ez?
Erre a fiatal nő elmagyarázta, hogy ez Kannon napja, a hónap tizennyolcadik napja.
- Amikor éltem – folytatta a nő -, Kannont akartam szolgálni, és elolvasni a Kannon-fejezetet a Lótusz szútrából. És még ha valójában el is mulasztottam ezt, egyszer tizennyolcadikán megtisztultam, és Kannont hívtam. Ez az oka annak, hogy minden hónap tizennyolcadik napján eljön Kannon a helyemre egy napra és egy éjszakára, hogy helyettem szenvedjen. Ekkor elhagyhatom a poklot, és szabadon kószálhatok – fejezte be, majd eltűnt.
A szerzetes egyenesen Ómiba sietett, hogy megtudja, vajon igaz volt-e, amit hallott. Gamó kerületben megtalálta a fiatal lány szüleit, akik sírva hallgatták a lányukról szóló híreket. Amikor elment, azonnal hozzáláttak a szútra másolásának, és a lányukért ajánlották.
Később azt álmodta az apa, hogy eljött hozzá a lány gyönyörű ruhában, és tenyerét összetéve üdvözölte, majd elmondta neki, hogyan hagyta el a Tatejamán lévő poklot Kannon segítségével. Most, ahogy mondta, a Tóri mennyországba került. A szerzetes ugyanezt a boldog álmot látta.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 326-327.
A HEGYEK VARÁZSLÓJA
En no Gjódzsa* vagy Aszkéta En Mommu császár uralma idején élt Jamato tartomány Kacuragi kerületében.
Kétéves korában elvesztette az apját, és az anyja egyedül nevelte föl a család otthonában. Harmincnégy éves korában templommá alakította át a házát, és elhelyezett benn egy körülbelül három méter magas Miroku-szobrot, melyet maga készített agyagból. Ezután átadta a templomot az udvarnak, és elvonult egy barlangba a Kacuragi-hegyek közé. Fahács ruhát öltött, és fenyőmagvakkal táplálkozott. Bár soha sem ment emberek közé, inkább tevékenykedett világi emberként, mint szerzetesként.
A Kacuragi-hegyekről ellátni délkeletre az Ómin-hegylánc fölött. En no Gjódzsa is erre barangolt. Egy nap megpillantotta távolról az Óminében lévő Saka-csúcsot, és nagyon megfogta annak szokatlan formája. A hegynek nyilvánvalóan hatalma volt. Közelebbről nézve még mélyebb benyomást tett rá a csúcs. Amikor odament, talált ott egy közel háromméteres csontvázat. Ott lógott egy fán, bal kezében egy csengő, a másikban egy egyágú vadzsra. Olyan keményen szorította a csontváz keze ezt a két szertartási tárgyat, mintha vasból lett volna. Hiába próbálta En no Gjódzsa kivenni a tárgyakat, nem tudta meglazítani a kéz szorítását.
A felfedezése megerősítette a hitét. Akkor éjjel azt álmodta, hogy Miroku, akit oly mélységesen tisztelt (az, amelyiket a templomának készített), így szólt hozzá:
- Az elmúlt életeid során hétben voltál aszkéta ezen a hegyen. A csontváz, melyet ott találtál, a te csontvázad. Ha szükséged van a csengőre és a vadzsrára, kántáld el a Páva Király** varázsszövegét.
El is ment En no Gjódzsa, hogy megtanulja a mantrát, és amint kántálni kezdte, emberfeletti hatalomra tett szert. Egy ötszínű felhőn odarepült a légben, ahová csak akart. Amikor visszatért a Saka-csúcsra, ott hevert a csengő és a vadzsra a földön, a fa alatt, a csontváz meg eltűnt.
A Saka-csúcstól északra, ugyanabban a hegyláncban magasodott az Arany-csúcs. Ez a szent hegy tulajdonképpen az indiai Saskeselyű-csúcs északnyugati sarka, ahol a Buddha a Lótusz szútrát prédikálta. 552-ben, Kimmei császár uralkodása idején leszakadt ez a rész, és több ezer mérföldre szállt egy fehér felhő hátán Japánba. Amikor Miroku a világunkba jön, mint az eljövendő Buddha, mostantól 5 670 000 000 évre, arannyal lesz borítva a föld, és az ehhez szükséges arany az Arany-csúcson található. Ezért van, hogy a hegy kavicsai és sziklái aranyból vannak, és innen kapta a hegy a nevét.
Látva, hogy mennyire hatalmas az Arany-csúcs, azt akarta En no Gjódzsa, hogy legyen a hegynek egy istene, aki az üdvözülésbe segíti az érző lényeket. Miután ezer napot imádkozott, Zaó Gongen kelt ki a földből. Mivel Zaó Gongen inkább látszott olyannak, mint a Dzsizó bodhiszattva, csendes volt és kedves, ezért kíváncsi lett En no Gjódzsa, hogyan tudja egy ilyen isten megmenteni a megtévesztett lelkeket olyan bűnnel terhes korban, mint ami eljön. Ahogy ez a gondolat keresztülvillant az agyán, eltűnt az égben a békés, Dzsizóhoz hasonló alak.
En no Gjódzsa ismét imádkozni kezdett, mire Zaó Gongen haragos formájában tört elő, jobb kezében egy háromágú vadzsrát forgatva, miközben a bűnösökre lesújtó démonok testtartását vette föl. Ekkor teljes lett En no Gjódzsában a róla alkotott kép, és egy szentélyt állított neki a hegyen. Idővel ebben a formájában jelent meg Zaó Gongen Japán hegyein szerte az országban. Milyen hatalmas istenhez fohászkodott En no Gjódzsa!***
Ezután ugyanerre a hegyre vonult vissza En no Gjódzsa egy barlangba, és varázslatos erejével természetfeletti lényeket kényszerített a szolgálatába, akik vizet és tűzifát hordtak neki. Éveket töltött azzal is, hogy bejárta Japánt, elzarándokolt a Fudzshoz, az Aszamához és minden más szent hegyhez. Néha meglátogatta a Halhatatlanok Palotáját, és bebarangolta a halhatatlanok csodálatos birodalmát.
Végül egy kőhidat akart építeni a Kacuragi-hegyek és az Arany-csúcs között, melyen követői átjárhatnak az egyik hegyről a másikra; meg is parancsolta Hitokotonusi istennek, hogy építse meg.
Úgy kétszáz éve, amikor Júrjaku császár Kacuragiba ment vadászni, Hitokotonusi lovagolt mellette egész nap egy főúr alakjában; amikor megkérdezte a császár az ismeretlen társát, hogy ki is ő, Hitokotonusi egyszerűen válaszolt: „Kacuragi istene”. Azzal eltűnt. Az isten egyébként olyan csúnya volt, hogy nappal nem lehetett irtózás nélkül ránézni, ezért csak éjjel dolgozott a hídon. Ez ingerelte En no Gjódzsát. Ragaszkodott hozzá, hogy Hitokotonusi nappal is dolgozzék. Amikor ezt megtagadta az isten, a feldühödött Gjódzsa megbűvölte egy varázsigével, és otthagyta egy szakadék fenekén. Ezért nem épült fel soha a sziklahíd.
Nem sokkal ezután Mommu császár egyik fiatal kísérője elkezdett hadarva és különösen beszélni az isten befolyása alatt, aki a kérdésekre válaszolva elmondta, hogy ő Hitokotonusi. Azzal vádolta En no Gjódzsát, hogy varázserejével lázadást szít:
- Ha nem állítjátok le, - figyelmeztetett az isten -, háború lesz!
A meglepett császár azonnal parancsot küldött neki, hogy jelenjék meg előtte, amit Gjódzsa megtagadott. Ezután katonákat küldött érte a császár, hogy tartóztassák le, mire Gjódzsa egyszerűen felszállt és eltűnt. Erre a katonák elfogták az anyját, és őt állították a császár elé. Erre azonnal megjelent En no Gjódzsa a császár előtt, aki el is engedte Gjódzsa ártatlan anyját.
Gjódzsát az Izu tartománybeli Ósima szigetére száműzték, amely a Szagami-öböl partján húzódott. Aznap jól viselte magát, és ott maradt, ahová vitték, de éjjel felszállt, és bebarangolta a Fudzsit. Hitokotonusi erre ismét megvádolta Gjódzsát, de most azzal, hogy a császár parancsa ellenére tetszése szerint csavarog, és azt követelte, hogy ítéljék halálra.
A császár komolyan vette ezt a vádaskodást, és elküldött egy katonát, hogy hajtsa végre az ítéletet. De amikor az megérkezett Ósimába, és megfeszítette az íját, hogy megölje Gjódzsát, az íj eltört; fölemelte a kardját, mire az is eltört. Ezután elkérte Gjódzsa a kardot a katonától, aki oda is adta neki. Az aszkéta háromszor megnyalta, mielőtt visszaadta. A katona a Fudzsi nevét olvashatta a kard pengéjébe vésve. Félelem fogta el, és visszatért a császárhoz, hogy jelentse, mi történt. Ekkor rájött végre a császár, hogy En no Gjódzsa nem hétköznapi ember. Megbocsátott neki, és visszahívta a fővárosba.
De ekkorra már elege lett En no Gjódzsának Japánból, ahol nem tudhatta, mi történhet vele, ezért beültette az anyját egy nagy tálba, és elindult Kínába, több tízezer mérföldnyire egy ötszínű felhőn utazva. Kínában is bejárt minden szent hegyet, és találkozott a halhatatlanokkal. Egyszer egy japán szerzetes botlott bele, akit a császár Kínába küldött, hogy tanulmányozza a buddhizmust, és beszélgetett vele. Amikor visszatért, jelentette a szerzetes, hogy találkozott Gjódzsával, ami nagy meglepetést váltott ki az udvarban, mivel a császár engedélye nélkül nem lehetett Kínába utazni.
Eközben nem fejeződött be teljesen En no Gjódzsa és Hitokotonusi harca. Az utolsó epizódba belekeveredett Taicsó, az Ecsizen tartománybeli szerzetes, a nagy aszkéta, akinek a hatalmát szerte a birodalomban ismerték. Taicsó Hakuszan isten kiválasztottja volt, vagy másképpen a Fehér-hegyé Kaga tartományban; gyakran szólt általa az isten.
Taicsó is zarándokútra indult Japán összes szent hegyéhez. Lévén, hogy hallotta, milyen különlegesen bűvös ereje van a Kacuragi- és az Ómine-hegyláncnak, először a Kacuragit mászta meg, és egész éjjel kántálta a szútrákat az isten tiszteletére.
Amikor elszunnyadt, kihasználta az isten a lehetőséget, hogy beszéljen hozzá.
- En no Gjódzsa megbűvölt engem egy varázsigével – panaszkodott -, ezután egy szakadék mélyén hagyott. Rettenetesen szenvedek. Kérlek, főméltóságod, használd a hatalmad, szabadíts ki, és szüntesd meg a fájdalmamat!
Eközben azt is látta álmában Taicsó, hogy az istenség egy mohos sziklatömbbe van bezárva.
Amikor felébredt, lement egyenesen a szakadékba, ahol megtalálta a sziklát. Az istenség szorosan meg volt kötözve glicíniával és más kúszónövényekkel. Látta Taicsó, mennyire szenved az isten, és megsajnálta, de amikor megpróbálta egy varázsigével eloldani a kötelékeit, váratlanul megjelent előtte Gjódzsa, akinek eljutott a fülébe a kiszabadítási kísérlet híre, és dühösen kiabálni kezdett. Erre Taicsó megrémült, feladta, és azonnal elhagyta a hegyet.
En no Gjódzsa valószínűleg a Kacuragin maradt. Mindenesetre kapott egy olyan parancsot álmában, hogy menjen a Szeccu tartományban lévő Mino-hegyre, ahol magasan a hegy tetején van egy hatalmas vízesés. En no Gjódzsa ennél a vízesésnél mutatott be áldozatot, amikor a legendás hírű buddhista tanító, Nágárdzsuna, akit mi Japánban Rjúdzsu Boszacunak nevezünk, alászállt a mennyekből, és átadta neki a Tiszta Tudás Vizét, majd ismét felszállt az égbe egy felhőn. A csoda arra ösztönözte Gjódzsát, hogy templomot építsen azon a helyen. A templomot Minoderának nevezték el. Hosszú időt töltött a Mino-hegynél, míg végül száznégy éves korában felszállt a mennyekbe.
Ettől kezdve senki sem próbálta meg kiszabadítani Hitokotonusit.
* En no Gjódzsa alapozta meg a japán hegyi aszketizmust.
** A Páva Király egy ezoterikus buddhista istenség.
*** Zaó Gongen szorosan kapcsolódik a haragos buddhista istenekhez, mint például Fudóhoz, és valóban nagyon félelmetesnek tűnik. Ő lett a hegy aszketikus hagyományainak védőistene, melyeket En no Gjódzsa alapozott meg, és az őt ábrázoló képek ma is megtalálhatók számos japán hegyen.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 224-228.
Kétéves korában elvesztette az apját, és az anyja egyedül nevelte föl a család otthonában. Harmincnégy éves korában templommá alakította át a házát, és elhelyezett benn egy körülbelül három méter magas Miroku-szobrot, melyet maga készített agyagból. Ezután átadta a templomot az udvarnak, és elvonult egy barlangba a Kacuragi-hegyek közé. Fahács ruhát öltött, és fenyőmagvakkal táplálkozott. Bár soha sem ment emberek közé, inkább tevékenykedett világi emberként, mint szerzetesként.
A Kacuragi-hegyekről ellátni délkeletre az Ómin-hegylánc fölött. En no Gjódzsa is erre barangolt. Egy nap megpillantotta távolról az Óminében lévő Saka-csúcsot, és nagyon megfogta annak szokatlan formája. A hegynek nyilvánvalóan hatalma volt. Közelebbről nézve még mélyebb benyomást tett rá a csúcs. Amikor odament, talált ott egy közel háromméteres csontvázat. Ott lógott egy fán, bal kezében egy csengő, a másikban egy egyágú vadzsra. Olyan keményen szorította a csontváz keze ezt a két szertartási tárgyat, mintha vasból lett volna. Hiába próbálta En no Gjódzsa kivenni a tárgyakat, nem tudta meglazítani a kéz szorítását.
A felfedezése megerősítette a hitét. Akkor éjjel azt álmodta, hogy Miroku, akit oly mélységesen tisztelt (az, amelyiket a templomának készített), így szólt hozzá:
- Az elmúlt életeid során hétben voltál aszkéta ezen a hegyen. A csontváz, melyet ott találtál, a te csontvázad. Ha szükséged van a csengőre és a vadzsrára, kántáld el a Páva Király** varázsszövegét.
El is ment En no Gjódzsa, hogy megtanulja a mantrát, és amint kántálni kezdte, emberfeletti hatalomra tett szert. Egy ötszínű felhőn odarepült a légben, ahová csak akart. Amikor visszatért a Saka-csúcsra, ott hevert a csengő és a vadzsra a földön, a fa alatt, a csontváz meg eltűnt.
A Saka-csúcstól északra, ugyanabban a hegyláncban magasodott az Arany-csúcs. Ez a szent hegy tulajdonképpen az indiai Saskeselyű-csúcs északnyugati sarka, ahol a Buddha a Lótusz szútrát prédikálta. 552-ben, Kimmei császár uralkodása idején leszakadt ez a rész, és több ezer mérföldre szállt egy fehér felhő hátán Japánba. Amikor Miroku a világunkba jön, mint az eljövendő Buddha, mostantól 5 670 000 000 évre, arannyal lesz borítva a föld, és az ehhez szükséges arany az Arany-csúcson található. Ezért van, hogy a hegy kavicsai és sziklái aranyból vannak, és innen kapta a hegy a nevét.
Látva, hogy mennyire hatalmas az Arany-csúcs, azt akarta En no Gjódzsa, hogy legyen a hegynek egy istene, aki az üdvözülésbe segíti az érző lényeket. Miután ezer napot imádkozott, Zaó Gongen kelt ki a földből. Mivel Zaó Gongen inkább látszott olyannak, mint a Dzsizó bodhiszattva, csendes volt és kedves, ezért kíváncsi lett En no Gjódzsa, hogyan tudja egy ilyen isten megmenteni a megtévesztett lelkeket olyan bűnnel terhes korban, mint ami eljön. Ahogy ez a gondolat keresztülvillant az agyán, eltűnt az égben a békés, Dzsizóhoz hasonló alak.
En no Gjódzsa ismét imádkozni kezdett, mire Zaó Gongen haragos formájában tört elő, jobb kezében egy háromágú vadzsrát forgatva, miközben a bűnösökre lesújtó démonok testtartását vette föl. Ekkor teljes lett En no Gjódzsában a róla alkotott kép, és egy szentélyt állított neki a hegyen. Idővel ebben a formájában jelent meg Zaó Gongen Japán hegyein szerte az országban. Milyen hatalmas istenhez fohászkodott En no Gjódzsa!***
Ezután ugyanerre a hegyre vonult vissza En no Gjódzsa egy barlangba, és varázslatos erejével természetfeletti lényeket kényszerített a szolgálatába, akik vizet és tűzifát hordtak neki. Éveket töltött azzal is, hogy bejárta Japánt, elzarándokolt a Fudzshoz, az Aszamához és minden más szent hegyhez. Néha meglátogatta a Halhatatlanok Palotáját, és bebarangolta a halhatatlanok csodálatos birodalmát.
Végül egy kőhidat akart építeni a Kacuragi-hegyek és az Arany-csúcs között, melyen követői átjárhatnak az egyik hegyről a másikra; meg is parancsolta Hitokotonusi istennek, hogy építse meg.
Úgy kétszáz éve, amikor Júrjaku császár Kacuragiba ment vadászni, Hitokotonusi lovagolt mellette egész nap egy főúr alakjában; amikor megkérdezte a császár az ismeretlen társát, hogy ki is ő, Hitokotonusi egyszerűen válaszolt: „Kacuragi istene”. Azzal eltűnt. Az isten egyébként olyan csúnya volt, hogy nappal nem lehetett irtózás nélkül ránézni, ezért csak éjjel dolgozott a hídon. Ez ingerelte En no Gjódzsát. Ragaszkodott hozzá, hogy Hitokotonusi nappal is dolgozzék. Amikor ezt megtagadta az isten, a feldühödött Gjódzsa megbűvölte egy varázsigével, és otthagyta egy szakadék fenekén. Ezért nem épült fel soha a sziklahíd.
Nem sokkal ezután Mommu császár egyik fiatal kísérője elkezdett hadarva és különösen beszélni az isten befolyása alatt, aki a kérdésekre válaszolva elmondta, hogy ő Hitokotonusi. Azzal vádolta En no Gjódzsát, hogy varázserejével lázadást szít:
- Ha nem állítjátok le, - figyelmeztetett az isten -, háború lesz!
A meglepett császár azonnal parancsot küldött neki, hogy jelenjék meg előtte, amit Gjódzsa megtagadott. Ezután katonákat küldött érte a császár, hogy tartóztassák le, mire Gjódzsa egyszerűen felszállt és eltűnt. Erre a katonák elfogták az anyját, és őt állították a császár elé. Erre azonnal megjelent En no Gjódzsa a császár előtt, aki el is engedte Gjódzsa ártatlan anyját.
Gjódzsát az Izu tartománybeli Ósima szigetére száműzték, amely a Szagami-öböl partján húzódott. Aznap jól viselte magát, és ott maradt, ahová vitték, de éjjel felszállt, és bebarangolta a Fudzsit. Hitokotonusi erre ismét megvádolta Gjódzsát, de most azzal, hogy a császár parancsa ellenére tetszése szerint csavarog, és azt követelte, hogy ítéljék halálra.
A császár komolyan vette ezt a vádaskodást, és elküldött egy katonát, hogy hajtsa végre az ítéletet. De amikor az megérkezett Ósimába, és megfeszítette az íját, hogy megölje Gjódzsát, az íj eltört; fölemelte a kardját, mire az is eltört. Ezután elkérte Gjódzsa a kardot a katonától, aki oda is adta neki. Az aszkéta háromszor megnyalta, mielőtt visszaadta. A katona a Fudzsi nevét olvashatta a kard pengéjébe vésve. Félelem fogta el, és visszatért a császárhoz, hogy jelentse, mi történt. Ekkor rájött végre a császár, hogy En no Gjódzsa nem hétköznapi ember. Megbocsátott neki, és visszahívta a fővárosba.
De ekkorra már elege lett En no Gjódzsának Japánból, ahol nem tudhatta, mi történhet vele, ezért beültette az anyját egy nagy tálba, és elindult Kínába, több tízezer mérföldnyire egy ötszínű felhőn utazva. Kínában is bejárt minden szent hegyet, és találkozott a halhatatlanokkal. Egyszer egy japán szerzetes botlott bele, akit a császár Kínába küldött, hogy tanulmányozza a buddhizmust, és beszélgetett vele. Amikor visszatért, jelentette a szerzetes, hogy találkozott Gjódzsával, ami nagy meglepetést váltott ki az udvarban, mivel a császár engedélye nélkül nem lehetett Kínába utazni.
Eközben nem fejeződött be teljesen En no Gjódzsa és Hitokotonusi harca. Az utolsó epizódba belekeveredett Taicsó, az Ecsizen tartománybeli szerzetes, a nagy aszkéta, akinek a hatalmát szerte a birodalomban ismerték. Taicsó Hakuszan isten kiválasztottja volt, vagy másképpen a Fehér-hegyé Kaga tartományban; gyakran szólt általa az isten.
Taicsó is zarándokútra indult Japán összes szent hegyéhez. Lévén, hogy hallotta, milyen különlegesen bűvös ereje van a Kacuragi- és az Ómine-hegyláncnak, először a Kacuragit mászta meg, és egész éjjel kántálta a szútrákat az isten tiszteletére.
Amikor elszunnyadt, kihasználta az isten a lehetőséget, hogy beszéljen hozzá.
- En no Gjódzsa megbűvölt engem egy varázsigével – panaszkodott -, ezután egy szakadék mélyén hagyott. Rettenetesen szenvedek. Kérlek, főméltóságod, használd a hatalmad, szabadíts ki, és szüntesd meg a fájdalmamat!
Eközben azt is látta álmában Taicsó, hogy az istenség egy mohos sziklatömbbe van bezárva.
Amikor felébredt, lement egyenesen a szakadékba, ahol megtalálta a sziklát. Az istenség szorosan meg volt kötözve glicíniával és más kúszónövényekkel. Látta Taicsó, mennyire szenved az isten, és megsajnálta, de amikor megpróbálta egy varázsigével eloldani a kötelékeit, váratlanul megjelent előtte Gjódzsa, akinek eljutott a fülébe a kiszabadítási kísérlet híre, és dühösen kiabálni kezdett. Erre Taicsó megrémült, feladta, és azonnal elhagyta a hegyet.
En no Gjódzsa valószínűleg a Kacuragin maradt. Mindenesetre kapott egy olyan parancsot álmában, hogy menjen a Szeccu tartományban lévő Mino-hegyre, ahol magasan a hegy tetején van egy hatalmas vízesés. En no Gjódzsa ennél a vízesésnél mutatott be áldozatot, amikor a legendás hírű buddhista tanító, Nágárdzsuna, akit mi Japánban Rjúdzsu Boszacunak nevezünk, alászállt a mennyekből, és átadta neki a Tiszta Tudás Vizét, majd ismét felszállt az égbe egy felhőn. A csoda arra ösztönözte Gjódzsát, hogy templomot építsen azon a helyen. A templomot Minoderának nevezték el. Hosszú időt töltött a Mino-hegynél, míg végül száznégy éves korában felszállt a mennyekbe.
Ettől kezdve senki sem próbálta meg kiszabadítani Hitokotonusit.
* En no Gjódzsa alapozta meg a japán hegyi aszketizmust.
** A Páva Király egy ezoterikus buddhista istenség.
*** Zaó Gongen szorosan kapcsolódik a haragos buddhista istenekhez, mint például Fudóhoz, és valóban nagyon félelmetesnek tűnik. Ő lett a hegy aszketikus hagyományainak védőistene, melyeket En no Gjódzsa alapozott meg, és az őt ábrázoló képek ma is megtalálhatók számos japán hegyen.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 224-228.
2010. március 10., szerda
AZ ÉNEK
Egy ünnepnap, úgy 1202 körül, a Tennódzsi-kolostroban, amikor kihozták a templomból a Buddha ereklyéit a zarándokoknak, úgy döntöttek az istenek, hogy nem nyílhat ki az ereklyetartó ajtaja. Nyilvánvaló, hogy tisztátalan ember volt a sokaságban. A papok hátrább küldték az embereket, de az ereklyetartó ajtaja meg se mozdult.
- Van itt valaki, aki jól tud énekelni vagy táncolni? – kiáltotta egy öreg pap. – Ha igen, akkor most itt az ideje, hogy bemutassa, mit tud.
Morimicsi kapitány kiállt, és elénekelt egy kagura dalt, azt a változatot, amelyet oly gyakran ajánlott az isteneknek. Az ereklyetartó ajtaja abban a pillanatban kinyílt. Ez éppen úgy történt, mint amikor régen a Napistennő kinyitotta a mennyei sziklabarlang ajtaját, és a fény ismét szétáradt a világban.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 140.
- Van itt valaki, aki jól tud énekelni vagy táncolni? – kiáltotta egy öreg pap. – Ha igen, akkor most itt az ideje, hogy bemutassa, mit tud.
Morimicsi kapitány kiállt, és elénekelt egy kagura dalt, azt a változatot, amelyet oly gyakran ajánlott az isteneknek. Az ereklyetartó ajtaja abban a pillanatban kinyílt. Ez éppen úgy történt, mint amikor régen a Napistennő kinyitotta a mennyei sziklabarlang ajtaját, és a fény ismét szétáradt a világban.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 140.
2010. március 9., kedd
A KÁNTÁLÓ KOPONYA
Élt egy szerzetes, Eikó, egy Kumano nevű faluban. Kii tartományban Kóken császárnő uralkodása idején. Azért költözött oda, hogy elvigye a Tan áldásait a távoli tengerpartra, a falubeliek pedig bodhiszattvaként tisztelték. Még a császárnő is elismerte, hogy szent.
Egyszer odaköltözött egy másik szerzetes is, aki semmit sem mondott arról, hogy honnan került oda. Minden tulajdona egy Lótusz szútra volt, apró betűkkel írva, egy ezüstkancsó és egy durva madzaggal befont szék. Éveikig ott imádkozott Eikó oldalán, míg egyszer olyan titokzatosan, ahogy érkezett, bejelentette, hogy elmegy. Készül, hogy át fog kelni a hegyeken Iszébe, mondta, s otthagyta Eikónak a széket. Eikó meghatódott. Bőséges útravalót adott a szerzetesnek, és egy jó adag szárított rizst, és elküldte vele két emberét, hogy elkísérjék az ösvényen. Az első nap után odaadta a szerzetes az embereknek a szútráját, aztán a rizst, végül a koldulótálkáját, és hazaküldte őket. Amit megtartott, az ezüstkancsója és egy hosszú kötél volt.
Két évvel később néhány falusi ment a hegyekbe a Kumanó folyó mentén, hogy fatörzseket vágjanak a hajóépítéshez, amikor egy távoli hangot hallottak, amint véget nem érően kántálja a Lótusz szútrát. A megilletődött falusiak keresni kezdték a hang forrását, de nem találták. Fél évvel később visszatértek, hogy elhozzák a hajójukat, amikor ismét hallották a hangot. Otthagyták a hajót, és elmentek Eikóhoz, hogy elmondják neki, mit történt. Ő azonnal visszament velük a hegyekbe.
Hosszú keresés, kutatás után fölfedezett Eikó egy sziklafalon lógó csontvázat. A férfi ledobta magát a sziklacsúcsról, miután mindkét lábát kötéllel ahhoz kötötte. A kötél mostanra már elkorhadt. A közelében hevert egy ezüstkancsó, melyet azonnal felismert Eikó. Így menekült el a szerzetes a halandók szomorú világából. Eikó sírva fakadt.
Három évvel később visszament Eikó a hegyek közé, és ismét hallotta a hangot. Ekkor találta meg a koponyát. Teljesen ép volt benne a nyelv, és ugyanúgy kántált, mint amikor még élt a szerzetes. Eikó leborult előtte, és szívére vette a leckét. Ezután gyakran megemlékezett a barátjáról az imáiban, és teljes szívéből a Lótusz szútra kántálásának szentelte életét.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 347-348.
Egyszer odaköltözött egy másik szerzetes is, aki semmit sem mondott arról, hogy honnan került oda. Minden tulajdona egy Lótusz szútra volt, apró betűkkel írva, egy ezüstkancsó és egy durva madzaggal befont szék. Éveikig ott imádkozott Eikó oldalán, míg egyszer olyan titokzatosan, ahogy érkezett, bejelentette, hogy elmegy. Készül, hogy át fog kelni a hegyeken Iszébe, mondta, s otthagyta Eikónak a széket. Eikó meghatódott. Bőséges útravalót adott a szerzetesnek, és egy jó adag szárított rizst, és elküldte vele két emberét, hogy elkísérjék az ösvényen. Az első nap után odaadta a szerzetes az embereknek a szútráját, aztán a rizst, végül a koldulótálkáját, és hazaküldte őket. Amit megtartott, az ezüstkancsója és egy hosszú kötél volt.
Két évvel később néhány falusi ment a hegyekbe a Kumanó folyó mentén, hogy fatörzseket vágjanak a hajóépítéshez, amikor egy távoli hangot hallottak, amint véget nem érően kántálja a Lótusz szútrát. A megilletődött falusiak keresni kezdték a hang forrását, de nem találták. Fél évvel később visszatértek, hogy elhozzák a hajójukat, amikor ismét hallották a hangot. Otthagyták a hajót, és elmentek Eikóhoz, hogy elmondják neki, mit történt. Ő azonnal visszament velük a hegyekbe.
Hosszú keresés, kutatás után fölfedezett Eikó egy sziklafalon lógó csontvázat. A férfi ledobta magát a sziklacsúcsról, miután mindkét lábát kötéllel ahhoz kötötte. A kötél mostanra már elkorhadt. A közelében hevert egy ezüstkancsó, melyet azonnal felismert Eikó. Így menekült el a szerzetes a halandók szomorú világából. Eikó sírva fakadt.
Három évvel később visszament Eikó a hegyek közé, és ismét hallotta a hangot. Ekkor találta meg a koponyát. Teljesen ép volt benne a nyelv, és ugyanúgy kántált, mint amikor még élt a szerzetes. Eikó leborult előtte, és szívére vette a leckét. Ezután gyakran megemlékezett a barátjáról az imáiban, és teljes szívéből a Lótusz szútra kántálásának szentelte életét.
*
Forrás:
Japán regék és mondák. Budapest, Móra, 2006. 347-348.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)